Ma hagytam először Rebust és Sándort hosszabb időre kettesben. Korábban gyakran vigyázott már rá néhány órát, de ma egy lánybúcsúba voltam hivatalos és tudtam, hogy oda nem lenne túl praktikus magammal vinni a leányzót, úgyhogy megbeszéltük, hogy Sándor vigyáz rá (összesen majdnem 7 órát voltam távol). Én mondtam neki, hogy azért készüljön, mert nem biztos, hogy egyszerű lesz... ráadásul szegény kifogta Rebus egyik legrosszabb napját, már reggel láttam, hogy nem lesz könnyű dolguk egymással, szóval amikor mentem el, őszintén sajnáltam Sándort.
Időnként bejelentkeztem, hogy mi a helyzet, derekasan tűrt, nem tűnt a telefonban nagyon kétségbeesettnek a hangja.
Aztán hazaértem pont az altatásra, Rebus gyorsan elaludt és leültem Sándor mellé. Kérdeztem, milyen napjuk volt, annyit mondott, inkább nem szeretne róla beszélni... majd rám nézett és hozzátette:
"Most már sokkal jobban értem, mi mindenen mész keresztül Rebussal egy nap. És most már sokkal jobban tisztellek."
Azért ez jól esett... bár nagyon sajnáltam, hogy ilyen nehéz napjuk volt. És ismét rájöttem, mennyire két emberes műfaj ez a gyereknevelés, nem véletlen, hogy így találta ki Isten. Minden elismerésem azoké, akik egyedül nevelnek gyereket, én őszintén el sem tudom képzelni, hogyan lehet azt végigcsinálni. Nekem néha nagyon kell, hogy egy-egy nap után, vagy egy átvirrasztott éjszaka után jöjjön Sándor és átvegye, akár csak egy órára is.
Vicces volt most ugyanazt a felszabadulást látni az ő szemében, ahogy beléptem az ajtón és kivettem a kezéből Rebust :)
"Jobban boldogul kettő mint egy, fáradozásuknak szép eredménye van.
Mert ha elesnek, az egyik ember felemeli társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli fel senki. Épp így, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek, de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellen.
A hármas fonál nem szakad el egyhamar." (Prédikátor 4:9-12)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése