Édes otthon: 2016

Hosszabb kihagyás (hmm...lassan 2 év!) után újra itt vagyok... olyan sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem, hogy nem is tudom, mennyi bejegyzéssel tudnám utolérni magam.. sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e még, de mivel Sándor nagyon mondogatta, hogy igazán nem kéne abbahagynom, mert ő úgy szerette, hogy megörökítettem a mindennapjainkat (és ezzel igazából így vagyok én is), így úgy döntöttem, mégis csak megpróbálom valahogy behozni a lemaradásom és újra írok.

Gondoltam miért is ne kezdjem egy kis visszatekintéssel, mi minden történt velünk az elmúlt néhány évben, így legalább részben sikerül behoznom a lemaradásomat egy bejegyzésben ;) Pontokba szedtem, hogy könnyebben áttekinthető legyen! :)

2015. április - június: Költözködés Svájcban

A legutóbbi bejegyzésem még aprócska (de nekünk annál kedvesebb) zürichi otthonunkban született. Akkoriban döntöttük el, hogy meghosszabbítjuk Sándor ösztöndíját és maradunk még egy darabig Svájcban. De közben az albérleti szerződésünk lejárt és nem is tudtuk meghosszabbítani, mert az eredeti bérlő is vissza szeretett volna költözni (mi csak a "másodlagos bérlők" voltunk).

Így tudtuk, hogy új otthon után kell néznünk és bár szerettük Zürichet (különösen azt a kerületét, ahol laktunk), de vágytunk átköltözni St. Gallen kantonba is, mert ott volt a gyülekezet, ahova jártunk (tőlünk 100 km-re, így minden vasárnap 200 km-t utaztunk). Ráadásul az a magyar család, akivel jóba lettünk szintén költözés előtt állt és mit ad Isten ők is épp St. Gallen kanton egy kicsiny településére akartak költözni, kb. 15 km-re a gyülekezetünktől.

Gyönyörű Flawil

Így aztán elmentünk megnézni ezt a kicsiny települést, Flawilt, ami azonnal szerelem volt számomra. Én mindig úgy éreztem, olyan az a városka, mint egy kis ékszerdoboz, igazi, vidéki Svájc, dimbes-dombos, körben havas hegyekkel és legelésző tehenekkel, így nem volt kérdés, hogy itt keresünk majd mi is albérletet (igaz, cserébe Sándor vállalta, hogy napi 200 km-t utazik majd oda-vissza a munkahelyére, hiszen ő továbbra is Zürichben dolgozott). A költözés sajnos végül nehézkesebbre sikerült, mint reméltük, mert Svájcban nem túl egyszerű albérletet szerezni, egy nagyon bonyolult folyamaton kell átesni hozzá, tele mindenféle referenciákkal és igazoló okmányokkal.

Így végül az áprilist Magyarországon töltöttük, a májust pedig AirBnb-s lakásokban Zürichben várva, hogy 2015 június 1-jén végre átvehessük új (egyben teljesen üres) albérletünk kulcsait. A helyzet külön szépsége volt, hogy én ekkor a második terhességem pontosan 35. hetében jártam, mellettem egy 2,5 éves, épp pelenka-elhagyó Rebekával egy teljesen új város üres albérletében, amit persze be kellett bútorozni, ki kellett takarítani és nem mellesleg a dobozainkat is kipakolni, mindezt lehetőleg még azelőtt, hogy a kicsi megszületne. Nem voltak könnyű hetek ezek, Sándor a hosszú ingázás miatt csak késő esténként ért haza, de végül sikerült nagyjából elrendezkedünk mire a második kislányunk megérkezett, sőt ekkora már Rebeka is bugyit hordott :) (Máig sem értem pontosan, hogyan, de őszintén szólva én gyakran nézek így vissza az életem egy-egy pillanatára értetlenül, aztán elmosolyodom, hogy Isten tényleg minden helyzetben ott van velünk).

2015. július 6. : Édua Anna megszületett St. Gallenben

Szóval ezen intenzív hónapok után június végén már nagy izgalommal vártuk, hogy megérkezzen Édua. Június utolsó napjaiban kijött hozzánk egy hétre anyósom segíteni (illetve nem titkoltan várni, hátha közben Édua is megszületik), de mivel sajnos nem érkezett meg azon a héten, így inkább kirándulni jártunk (igen, én mindent elkövettem, hogy beinduljon a szülés, hegyi kilátóra, állatkertbe, vízesést nézni mentünk, de semmi!).
Így aztán megköszöntük a segítségét és búcsút intettünk neki, majd megérkezett anyukám, aki közel 3 hetet maradt, így remélhető volt, hogy ő már tényleg találkozhat is az új családtaggal.

Néhány nappal az érkezése után végül beindult a szülés (amiről reményeim szerint bővebben majd egy külön bejegyzésben írok) és 9 óra vajúdás után végül reggel 8 órakor megszületett a mi kicsi Éduánk. (Itt hadd nyújtsak reményt sorstársaimnak, akiknek szintén igen hosszúra sikerült az első szülésük, ugyanis Rebekával a vajúdás kb 30 óra volt így kíváncsian vártam, mire számítsak második körben és lám, tényleg sokkal rövidebbre sikerült!)


Édua 6 napos

Emlékszem, milyen gyönyörű, rózsaszínes bőre volt és milyen elképesztő erő volt már benne rögtön születése után is (ez azóta sem változott).

Utána bő 2 napig élveztük a st. gallen-i kórház vendégszeretetét, aztán rendben hazaengedtek minket. Érdekesség, hogy ott kb 1 és 5 nap között van, amit az anyák szülés után a kórházban töltenek és ők dönthetik el - nyilván ha nincs ellene orvosi javallat - hogy mikor szeretnék elhagyni a kórházat. Csodálkoztak is a nővérek, hogy miért akarok ilyen korán hazamenni, általában mások kiélvezik azt az 5 napot, de nekem már nagyon hiányoztak az otthoniak, így haza kéredzkedtem hamar.

2015. július- 2015 december: Hétköznapok Flawilban

Ezt a félévet igazán élveztük így négyesben, Flawilban. Bár Sándor kicsit későn járt haza, de meglepő módon sokkal könnyebb volt minden így másodjára egy újszülöttel és alapvetően szépen, nyugalomban teltek a napjaink, Édu pedig olyan gyorsan fejlődött!
Hétköznaponként sok programot csináltam a lányokkal (na nem kell óriási dolgokra gondolni, de mi pl a helyi farm meglátogatását is nagyon élveztük, ahonnan mindig vettünk házi tejet is), hétvégenként pedig élveztük, hogy végre otthon van Apa és sokat sétáltunk a gyönyörű Flawilban, vagy éppen kirándulni jártunk a még annál is gyönyörűbb Svájcban.

Őszi vásáron Flawilban

Nagyon jó volt végre a gyülekezethez is közelebb lenni, így jobban ki tudtuk venni a részünket a szolgálatokból is és több gyülekezti programon is részt tudtunk venni, így az ottani barátságaink is szorosabbra fonódtak. Tényleg olyan szerető, befogadó közösség volt ez a hely nekünk, hogy nem győztünk értük hálásnak lenni!
Közben Rebeka elkezdett Spielgruppe-ba járni (ez kb egy kis létszámú játszócsoport, ami óvoda-előkészítőként szolgál), ami igaz, kicsit felemás élmény volt számunkra, de mindenképpen jobban megismertük általa a svájci kultúrát, gondolkodást.

Ebben a félévben egyre erősebben megfogalmazódott bennünk Sándorral, hogy bár nagyon szép Svájc és szeretünk is itt lenni, de nehezen tudjuk elképzelni, hogy igazán hosszútávon, esetleg "örökre" itt maradjunk.

Sokat gondolkodtunk rajta, hogy mikor lenne ideális visszaköltözni Magyarországra és amikor a karácsonyi szünetben, 2 nappal szenteste előtt végre le tudtunk ülni hosszabban beszélgetni, egyszer csak azt kérdeztük egymástól, hogy mi lenne, ha haza mennénk, MOST. Néztünk egymásra, ki mit gondol és mindketten rábólintottunk. Persze a most-ot kicsit hosszabb folyamatként kell elképzelni (egész pontosan 3 hónapnak), ennyi volt a dolog tényleges átfutási ideje, mindenesetre 2016. december 27-én elküldtem a felmondó levelünket a főbérlőnknek (erre nem is nagyon lett volna máskor lehetőségünk, mert Svájcban - főleg vidéken - csak évi 3 meghatározott időpontban van rá lehetőséged, hogy felmondj egy albérletet és az egyik ilyen időpont a december 31).

2016. január - 2016. augusztus:

Búcsúhónapok Svájcban és átmeneti időszak itthon

Őket nem zavarta egy újabb költözés

Így aztán újabb költözés várt ránk, ráadásul azt hiszem ez méltán elnyerte a leghosszasabb-legbonyolultabb címet, mi sem gondoltuk, hogy ennyire hosszú lesz.

A karácsonyfa lebontása után én rögtön elkezdtem árulni a kinti bútorainkat (igen, azokat, amiket közel félévvel korábban vásároltunk meg - de ilyen az élet), majd jöhetett a dobozolás 2 kicsi gyerek mellett. "Szerencsére" eddigi életünk során már annyit költöztünk Sándorral (6,5 éve vagyunk házasok és ez volt nagyjából a 8. költözésünk!), hogy ez a rész elég rutinosan ment és bár 1 héttel a lakás átadása előtt, az utolsó nagy hajrában sikeresen átestünk egy komplett családi influenzán, végül sikerült rendben átadni az albérletünket és elszállítani Magyarországra a dobozainkat.

Ez egyébként tényleg elég stresszes volt, mert amennyire bonyolult és nehézkes egy albérlet kivétele Svájcban, még ezt is felülmúlja az albérlet visszaadása, nagyon szigorú elvárásoknak kell megfelelni, főleg a takarítás terén, így kissé aggódtam, hogy vajon visszakapjuk-e a kauciót.

Ezután még kesze-kuszább időszak következett, ugyanis nem tudtunk rögtön az itthoni albérletünkbe beköltözni, mert azt éppen lakták, így kezdetben anyukámnál laktunk, majd egy ismerős egyszobás budapesti lakását béreltük ki (igen, ez egészen újszerű élmény volt 2 gyerekkel) és végül augusztusban beköltöztünk az albérletbe, ahol is egy igen intenzív takarítással kellett kezdenünk az albérlő egyetemista lányok után (no comment..). Nagyon jó volt, hogy anyukám is eljött segíteni, különben nem is tudom mikorra jutottunk volna bármire is a takarítással (tényleg nem csak egy kis portörlésről volt szó, elképesztő állapotokat hagytak itt maguk után).

És hogy még izgalmasabb és kesze-kuszább legyen számunkra ez az időszak, augusztus elején meglepődve tapasztaltam, hogy késik a menstruációm. Bár nem sok esélyét adtam egy babának, azért csináltam egy tesztet, ami negatív lett. Tekintve, hogy nekem eddig minden terhességemet nagyjából 1 héttel korábban kimutatták a tesztek, biztosra vettem, hogy nem várunk babát.
A következő héten csináltam még egy tesztet, ami szintén negatív lett, de vérzés sehol. Úgy voltam vele, hogy csak nem fogom magamnak bemagyarázni, hogy babát várunk, ha egyszer a tesztek több hét késés után is negatívak maradtak, arra fogtam a dolgot, hogy nyilván a költözés körüli stressz lehet az egész okozója és jól el is határoztam magam, hogy márpedig nem veszek több tesztet... amit nyilván nem bírtam ki és a következő héten vettem egy harmadik tesztet, ami legnagyobb meglepetésemre már pozitív lett! :)
Így történt, hogy bejelentkezett hozzánk a harmadik babánk, akivel már nagyjából 16 hetes terhes vagyok és hál' Istennek egyelőre igazán szépen növekszik. A kezdeti fáradtság és némi hányinger elmúltával én is sokkal jobban lettem és mondanom sem kell, nagyon örülünk ennek a harmadik pici jövevénynek! :)

Hááát így visszaolvasva már-már kalandregényes a beszámoló, persze szigorúan a maga szürke-hétköznapi formájában. Furcsa dolog ez a blogolás, szinte úgy érzem, ilyenkor valahogy kicsit újraírom történeteinket, az életünket és a helyére kerülnek bennem is ezek az emlékek.
Fárasztó, mozgalmas és NAGYON változatos időszak volt ez, de közben mégis szorosabbra fűzött bennünket társakként Sándorral és családként a kicsi lányokkal. Talán elcsépelten hangzik, de hálás vagyok ezért is, mert nincs ezen mit szépíteni, ennyire néha törékenyen, fárasztóan de mégis a maga szépségeivel megy az élet, legalábbis a miénk biztosan! :)
Felteszek ide néhányat a legszebb pillanataiból ennek az időszaknak: