Rebeka első szülinapja - avagy hogyan lehetséges, hogy már egyéves a lányom?!

Hát eljött ez is... elöljáróban csak annyit mondanék: meseszép volt. Munkás, sokat tervezős-szervezős, de megérte! És aminek igazán örültünk, hogy láttuk, Rebus is élvezte minden percét :) Amikor aztán vége lett, elment minden vendég és sikerült Rebust is letenni aludni, csak eldőltem a kanapén és valahogy pont ugyanúgy éreztem magam, mint kislány koromban karácsony estéjén, telve sok szép, édes élménnyel, izgatottsággal, örömmel. Azt hiszem ez magáért beszél!

Szóval október 23-án Rebus egyéves lett. Úgy döntöttünk, ezen a napon hármasban ünneplünk, szombatra pedig meghívjuk az összes dédit, nagymamát, nagypapát, nagybácsit és nagynénit.
Én már lassan egy hónapja készülődtem lélekben az ünneplésre, annyi emlék jött elő bennem az utolsó pocakos napokról, a szülésről, Rebusról... vettem is egy Baba szappant, mert amikor a kórházban rájöttünk, hogy nincs szappan (hm...), akkor Sándor nagy mosolyogva egy ilyen szappannal állított be a kórterembe, bennem pedig örökre összeforrt ennek a szappannak az illata az újszülött napok emlékeivel. Szóval nosztalgiából újra vettem egyet és el is döntöttem, hogy ha gyártják még, akkor minden babánknál ez a szappan lesz otthon a születésükkor :)

Tekintve, hogy a leányzónk egy évvel ezelőtt úgy döntött, nemzeti ünnepnapon kíván megszületni (akár csak egykor Sándor :), nagyon szerencsés helyzetben lehettünk, mert az egész nap a miénk volt a pihenésre, ünneplésre. Ráadásul olyan gyönyörű időnk volt! Emlékszem, tavaly amikor megszületett Rebus és délután jöttek be anyukámék, kérdeztem tőlük, hogy milyen idő van odakint. Mondták, hogy nagyon szép, meleg, napsütéses - ez akkor valahogy olyan jól esett nekem, tudjátok, olyan "még a nap is kisütött így október végén, mert megszületett a kislányom" érzés volt. Na jól van, belátom, kicsit szentimentális voltam :D Reméljük megmarad a tendencia és még sok-sok évig ilyen szép időnk lesz ezen a napon!
Így hát a szabadnap örömeiben úszkálva, reggel közösen, komótosan megreggeliztünk, felöltöztünk és összekészülődtünk a nagy napra. Már korábban eldöntöttük, hogy nyakunkba vesszük majd a várost és bejárjuk sok szép zegzugát - így is lett, több mint 4 órát sétáltunk! Útközben betértünk egy kedves ismerősünk cukrászdájába is és egy nagyot sütiztünk :) Kellőképpen elfáradtunk mindhárman a nap végére, Rebus be is iktatott egy plusz szundítást délutánra az erszényben (még mindig úgy szeretem, amikor így alszik
rajtam :).
Mikor hazaértünk, elkészítettem Rebus tortáját, közben Sándorral játszottak egyet, aztán megterítettünk és kezdetét vette a tortázás. Én naivan beruháztam egy tűzijátékos gyertyára, gondolván, hogy Rebusnak majd biztos nagyon fog tetszeni, ám a gyakorlatban szegénykém megijedt tőle :) A tejszínhab kézzel majszolását viszont nagyon élvezte, igaz, maga a torta nem igazán érdekelte.
Este aztán, amikor már pizsiben volt a család, ledőltünk hárman a nagyágyra és együtt imádkoztunk Sándorral Rebusért. Eldöntöttük, hogy ez családi tradíció lesz, a szülinaposért minden családtag imádkozik majd a nap végén :)
Szóval szép nap volt, igaz, néha kicsit furán éreztem magam, valahogy az volt bennem, hogy nem tudom, mit várjak pontosan ettől a naptól. Éreztem, hogy szeretném, ha Rebusnak is különleges lenne, dehát neki mégis csak egy nap volt ez is a sok közül - igaz, máskor nem énekeljük el neki vagy 10x a "Ma van a szülinapom" dalocskát :D De rá kellett jönnöm, hogy tényleg úgy van ez, hogy az első szülinap inkább a szülőknek szól, nem annyira az ünnepeltnek.

Az ünnepi asztal

Ennyiből mondjuk a szombat már más volt, ott a sok-sok vendég tényleg csak Rebus körül forgott! :) Olyan jó érzés volt, mert tudtam, ha Rebus beszélni tudna, biztos ezt kérné, hogy jöjjön el minél több vendég hozzánk ünnepelni, mert nagyon szereti, ha sokan vannak nálunk.
Ezt a napot persze sokkal alaposabban meg kellett szerveznünk, mert sokan voltunk (ha jól számoltam, olyan tízen), sok mindent sütöttem és igyekeztünk a lakást is feldíszíteni a nagy alkalomra. Az elmúlt hetekben már összeírogattam magamnak a menüt, díszeket, ötleteket, aztán Sándorral haditervet készítettünk és szétosztottuk a feladatokat. Szerencsére Rebusnak mostanra már elég szépen beállt a napirendje, úgyhogy tudtam azt is, hogy mikor fog elaludni és felébredni, azaz mennyi saját idővel számolhatunk.

A délelőtt elég kapkodósan telt és Rebust is kicsit nehezebb volt lerakni, meg kevesebbet is aludt, mint szokott (láttam rajta, hogy nagyon érzi, hogy valami készülődik és így ugyebár mégsem lehet nyugodtan aludni :), de végül sikerült szépen elkészülnünk. Rebeka is felöltötte ünnepi kisruháját, amihez illő csipkés fejdíszt és készítettem neki. Tényleg olyan volt, mint egy hercegnő! 

Megérkeztek a vendégek mindenféle ajándékokkal, amiket egyenként kicsomagoltunk. Nagyon szép dolgokat kapott, tényleg egytől-egyig csupa ötletes játékot, mindegyiket azonnal ki is próbálta.
A legnagyobb meglepetéssel anyukám szolgált, mosolyogva a kezembe nyomott egy becsomagolt könyvet, mondván, hogy lehet ez inkább nekem lesz ajándék. Ahogy elkezdtem kibontani, még csak a sarkából láttam egy egészen pici részletet, de azonnal tudtam, mi az és felkiáltottam: Jakab mester karácsonya!!!
Tudnotok kell, hogy ez életem legkedvesebb meséje. Rongyosra olvastattam, majd olvastam (ezen tanultam meg olvasni 4 évesen). Fejből tudtam az egészet és a mai napig tudok idézni belőle :) Amikor megszületett Rebus mindenképp magammal akartam hozni otthonról, hogy vele is megismertethessem ezt a különleges illusztrációkkal díszített, versbe szedett aranyos kis történetet - de nem találtam sehol! Egyszerűen eltűnt, felforgattam a teljes egykori szobámat, de nem lett meg. Annyira szerettem volna meglelni, hogy még az interneten is megpróbáltam beszerezni, de ott sem találtam egyetlen elérhető példányt sem.
Aztán Anya a minap nagytakarítás közben valahol megtalálta és azonnal tudta, hogy ez méltó ajándék lesz Rebus 1.szülinapjára. Annyira örültem neki!

Az ajándékozás, tortázás, szendvicsezés és sütizés után, a kávé mellett megnéztünk egy nagyon aranyos kis videót, amit Sándor egyik tesója készített Rebeka első évének képeiből, illetve körbeadtuk Rebus babakönyvét (amit persze mindenki alaposan átolvasgatott) és aláírattuk a szülinapos oldalát.
Csináltunk egy "Rebeka hónapról hónapra" falat, ahol 0-12ig minden hónapról kitettünk Rebusról egy fotót és Sándor ötlete volt, hogy köszönőajándékként mindenki válasszon egy képet és vigye el emlékbe - az ötletnek nagy sikere volt :)

Nagyon-nagyon szép nap volt, csupa örömmel, játékkal. Rebus annyira élvezte! Szegény aztán este jó nehezen aludt el (pedig alaposan elfáradt), láttam rajta, hogy annyira bepörgött, hogy bár szeretne lenyugodni, de nem megy... végül aztán felkötöttem mei tai-ban a hátamra, sétáltam a lakásban és elkezdtem mesélni neki. Mire vége lett a mesének, elaludt a drágám. És mi mást mesélhettem volna, mint a Jakab mester karácsonyát? :)

Kívánok Nektek is ilyen szép napokat!

2014:Svájc

Bár sokan már tudjátok, de nem mindenki, hogy 2014 nagy változást hoz számunkra, mert bő egy évre Svájcba költözünk.

Az egyetem
Photo via Pinterest

Sándor megpályázott egy kutatói ösztöndíjat a zürichi egyetemen, amit megnyert. Egy ideje már tudtuk, hogy megyünk, de a részletek még nem voltak biztosak, leginkább a kezdés időpontja volt kérdéses. 

Mi szerettük volna, ha az ünnepeket még itthon tudjuk tölteni és csak januárban kezdene Sándor, úgyhogy igyekeztünk ezt is kérvényezni és pont a héten kaptuk meg a hivatalos értesítőt, hogy január közepén várják szeretettel. Éljen :)

Szóval most már agyban-lélekben készülünk a költözésre. Én személy szerint NAGYON örülök, hogy az ünnepeket még itthon töltjük, mert már alig várom a karácsonyt, Rebus csillogó tekintetét, a karácsonyi sütik illatát a házban... nagy-nagy hálaadásom, hogy csak januárban kell Sándornak kezdenie.

Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan fogjuk megélni a kint létet... reménykedünk, hogy mihamarabb sikerül majd egy gyülekezetet, közösséget találnunk, így talán könnyebb lesz majd a beilleszkedés, nem érezzük olyan elveszettnek magunkat :)
Igazából, számomra az egyik legjelentősebb változás a hír kapcsán, hogy eredetileg Rebus 1. születésnapja után néhány hónappal terveztük volna, hogy megfoganjon a tesó, de ez így most eltolódik, mert nem szeretnénk kint szülni. Így kb. 1 év múlva lesz aktuális újra ez a kérdés... az elején kicsit nehéz volt, mert érthetetlen módon bár alig alszom, de már nagyon vágyom egy második babára, sokszor azon kapom magam, hogy elképzelem, hogy újra egy aprócska újszülött van a kezemben :) Persze ha azt nézem, Rebeka milyen elképesztően beragyogja a napjainkat a mosolyaival és a huncutságával, akkor annyira nem is érthetetlen a gondolat! :)
(Jaj majd írok még Rebusról, mert most az elmúlt 2 hónapban megint annyit de annyit változott!)
De aztán Isten szépen helyretette bennem ezt az egészet és most már hálás vagyok, hogy addig is kiélvezhetjük Rebussal az időt, tanulhatok tőle-róla és több energiám marad Sándort támogatni is majd odakint, biztos számára sem lesz egyszerű egy idegen országban, idegen nyelven helytállni. Szóval jó lesz ez :)

Most egy darabig nem írok, szerdán ünnepeljük itthon hármasban Rebus 1. szülinapját, aztán szombaton lesz a nagycsaládi parti! Utána majd küldök egy fényképes beszámolót a szülinapról és a mi nagylányunkról :)

Addig is szép napokat Nektek!

Photo via Pinterest

Fogzás tapasztalatok

Kezdem úgy érezni, hogy lassan mesterszintre lépünk fogzás kapcsán - tekintve, hogy a gyermekem több mint két hónapja max. 1 hetes kihagyásokkal (de az is ritkán!) folyamatosan fogakat növeszt, már azt hiszem nem sok újat lehet nekem mondani arról, milyen is egy fogzó gyerek. Egy intenzíven, nagyon érzékenyen reagáló fogzó gyerek. Most épp a 8.-kat várjuk, már látszik a fehér csík az ínyén, és úgy látom, lesz hamarosan még egy 9.-ik is. Hát ez van. Azzal vigasztalom magam, hogy hátha most egyben letudunk sokat és utána egy darabig nyugi lesz. Ilyen bizakodó vagyok :)

Szóval gondoltam ne vesszen kárba a sok-sok tapasztalat e téren, megosztom Veletek mi mindent tanultam a fogzásról - már ami Rebust illeti, mert azt hiszem ez is olyan dolog, hogy ahány gyerek, annyi tünet. Bár Rebust nem kell félteni, majd' mindent produkál, szóval lehet szemezgetni! :)

A fogzás (legalábbis nálunk) úgy néz ki, hogy van az "előkészítő szakasz", amikor Rebus kicsit nyűgösebb napközben, többet igényli a testkontaktust, szívesen rágcsál, éjszakánként rosszabbul alszik (fel-fel sír, van, hogy kelni is kell hozzá, ő általában ilyenkor olyan 3-4 alkalommal kel).  Ez olyan 1-2 hétig szokott tartani.
Azt hiszem ekkor kezdi el nyomni az ínyét a fog, szép lassan elkezd kidudorodni az ínye, megjelenik rajta a fehér csík. És innentől jön a java, amíg áttörik a fog... Nálunk maga az áttörés kb. 3-4 nap, de neki eddig mindig egyszerre legalább 2 foga jött, szóval így duplázódik az idő, inkább olyan 1 hét. És íme a tünetek:

1. Nem alszik
Se nappal, se éjszaka. Nappal, ha elalszik, akkor olyan 30-40 percet sikerül, ébredéskor ha gyorsan felkötöm a hátamra, akkor van, hogy még alszik ugyanennyit, de sokszor nem. Ilyenkor persze késő délután már megy a nyűglődés... :(
De amik igazán durvák, azok az éjszakák. Rebus amikor áttrörik a foga fixen kb. óránként kel, keserves sírással, és nem nagyon lehet megnyugtatni semmivel. Szopizik, de nem tud közben elaludni, ha felveszem és sétálok vele, akkor pihen, de ha megpróbálom berakni a kiságyba, újból rettenetes sírásba kezd. Ilyenkor nálunk csak az vált be, ha megvártam, míg nagyon mélyen elaludt a kezemben és óvatosan becsempésztem a kiságyba. Ekkor aludt 1 órát, majd kezdtük elölről...
Mi egyébként nagyon sok mindent megpróbáltunk:

• Vannak ezek az ecsetelő gélek (Dologél, Dentinox), amik jók, de nagyon rövid ideig tart a hatásuk. Éjszaka nekünk kb. semmit sem értek, mert mire újra kelt Rebus, már rég elmúlt a hatás.
• Nagyon ritkán, ha már teljesen ki voltunk merülve, akkor adtam neki Nurofent, szintén minimálisan hatott, illetve annyit, hogy aludt tőle egyhuzamban 2-3 órát. De ugye fájdalomcsillapítóval huzamosabb ideig tömni a gyereket mégsem járja, szóval ez megint nem volt járható út.
• És ugye az egyetlen, ami mindig hat, az a testkontaktus. Mondhatnám, hogy meglep, de igazából nem annyira, Rebus újszülött korától ilyen volt. Meg hallottam más anyukától is, hogy az ő gyereke is fogzásnál mindig ezt csinálja.

2. Nappal nagyon nyűgös

A nagyont úgy értem, hogy NAGYON. Elképesztően. Mindenen sír, egy nap 10-20 alkalommal levágja magát a földre és zokog. Semmi sem jó, ha játszunk, szétdobál mindent, közben tépi a fülét, haját (a fülét konkrétan nemrég véresre tépte, tiszta seb volt az egész). Ha felveszem, vergődik a kezemben. Ha magamra kötöm, egy darabig elvan, aztán ott is feszíti magát. Gyönyörű napok ezek, mondhatom :) Komolyan, már egészen el is felejtettem, milyen Rebus, azt hittem, most már így marad, de hál' Istennek, nem, most pl. újra az én kis mosolygós, csacsogó kislányom napközben. 

Ezeken a napokon nálunk az segített, ha valamivel lefoglaltam, pl. vendégek jöttek hozzánk vagy mi mentünk ide-oda, mert valahogy ez elterelte a figyelmét a fájdalomról. Sokat jártuk a várost ekkor :)

3. Nem eszik

Újabban ez volt, amivel ki tudott borítani, de ma már ügyesebb vagyok és egyszerűen ráhagyom :) Történt ugyanis, hogy alapból a nyáron elég minimálisan hízott Rebus (érthetetlen okokból, mert viszonylag jól és sokat evett), majd elkapta tőlünk ezt a hányós-hasmenéses vírust és egy nap alatt sikeresen ledobott magáról 30 dkg-ot (ami egy ilyen babónál sok, konkrétan ennyit hízott a nyáron 3 hónap alatt!). Már ezen alapból tördeltem a kezem, de mindezek után nem volt hajlandó enni. 2 hétig! Volt olyan napunk, hogy egész nap 2 kanál főzeléket + 2 kanál tejpépet evett, ezek mellé valamicskét még szopizott és néhány szem bulátát, kenyérdarabkát elrágcsált. Az etetése egy kínszenvedés volt, mert 2 kanál után mindent kivert a kezemből. Na igen... én persze elképesztően aggódtam, hogy mi lesz így, hát egy csomót fogyott és még enni sem hajlandó, vinnem kell majd a kórházba, kiszárad stb. de túléltük. Igyekeztem sokat itatgatni, hogy lehetőleg a kiszáradást tényleg megússzuk, aztán 2 hét után újra elkezdett enni és pár nap alatt visszahízta az eredeti súlyát, sőt, azóta fel is szedett magára. 

De pl. pont ma csak egy kis kenyeret volt hajlandó ebédelni, na igen, készülhetek egy újabb fog áttörésére, juppi :)

4. Folyik az orra

Hivatalosan nekem eddig minden orvos, védőnő azt mondta, hogy ez csak véletlen egybeesés, ha a gyereknek folyik az orra fogzáskor, az nem a fogzás miatt van, hanem megfázott a baba, hát nem tudom. Nálunk véletlenül mindig folyik az a nózi, amint elkezd áttörni a fog. Ráadásul Rebus volt már megfázva és tudom, hogy olyankor teljesen más az orrváladéka, fogzásnál csak ilyen vizes valami jön az orrából és semmi egyéb tünete nincs.

5. Melegebb a teste

Ez egy nagyon furcsa dolog, mert amikor áttörik a foga, mindig melegebbnek érzem a kis testét, de ha ilyenkor megmérem a hőjét, még csak hőemelkedése sincs. Szóval fogalmam sincs, ezt hogy produkálja, de mindig néhány napig ezt tapasztalom nála.

6. Kipirosodik a feneke

Méghozzá nagyon. Mondjuk neki alapból érzékenyebb bőre van (egy az egyben az én bőrömet örökölte), de fogzásnál bármit csinálok, bármivel kenem, csak rövid ideig hat és újra tiszta piros neki az egész. Egyébként úgy látom, ez leginkább engem zavar, őt kevésbé.

7. Nyomkodja a fejét

Ezt nem tudtam jobban megfogalmazni :) Ez úgy néz ki, hogy az egyik vállára hajtja a fejét és erősen odanyomja, megfeszíti magát. Vagy mostanában sokszor a kezével nyomja a kis arcát, fülét. Gondolom ez is a fájdalom miatt van, ilyenkor be szoktam neki kenni azokkal a gélekkel napközben.

Hát kb. ennyi. Ami érdekes, hogy az első 4 foga olyan 6-7 hónapos korában bújt ki és azoknál nem nagyon voltak ilyen tünetek, vagy legalábbis sokkal enyhébben jelentkeztek (a két felső pl. úgy bújt ki, hogy észre sem vettem, hogy jönnek). Akkor csak nagyon nyálzott, rágott, igaz, épp belemásztunk egy fülgyulladásba is, szóval pontosan nem tudom elkülöníteni, mi volt a fogzás, mi a fülfájás miatt. De sokkal jobban aludt, nappal sem volt ennyire nyűgös. Nem tudom azóta mi változott, de most ez a helyzet.

Megnyugtatásul közlöm, ha valaki esetleg elborzadna a fenti lista láttán, hogy viszonylag ritka, hogy egy babát ennyire megviseljen a fogzás! Mondják, hogy az örlőfogak kibújása szokott ilyen intenzív lenni, de a többi általában nem. Mi sajnos a maradék kis százalékhoz tartozunk :(

De hál' Isten, azért még bírjuk, kezdem már megszokni ezt az üzemmódot. A reggelek a kávém elfogyasztásáig kemények, utána már jobb a helyzet :) Legalább nem bízom el túlságosan magam, na ;)

Szép napot Nektek!

Az első igazi kimenőnk Sándorral!

Anyukám már napok óta mondogatta, hogy szeretne valamikor átjönni Rebekára vigyázni, hogy egy kicsit ki tudjunk kapcsolódni Sándorral. Végül megbeszéltük, hogy ma kora délután átjön a nagyimmal, mi pedig estig szervezünk magunknak programot kettesben. Korábban már a házassági évfordulónkon egyszer vigyázott egy barátnőm Rebusra pár órát, de ott azért még egy kicsit izgultam, hogy-mint lesznek a dolgok.

Azóta sok minden változott. Leginkább, hogy Rebus elhagyta a nappali szoptatásokat (tényleg ő hagyta el, meglepő módon sokkal szívesebben evett szilárd ételt egy idő után) valamint nagyon nyitott, barátkozó lett mindenki felé, anyukámhoz pl. kifejezetten kötődik. És persze változtam én is... korábban időnként felmerült köztünk Sándorral, hogy mikor fogjuk először másra bízni Rebust és én mindig azt mondtam, hogy "majd ha már érezni fogom, hogy eljött az ideje". Persze tudom, ez kicsit így kevéssé megfogható válasz, de tényleg így gondoltam és biztosan tudtam, hogy érezni fogom, mikor értünk meg mindketten az elszakadásra. Nem akartam ebben semmilyen külső nyomásra vagy "trendre" hagyatkozni és így utólag azt mondom ez jó is volt így, mindhármunknak.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az egész elszakadás dolog anya-gyerek páronként nagyon változó, én pl. sokkal kevésbé igénylem a Rebus-nélküliséget, mint a legtöbb kisgyerekes anyuka, akit ismerek. Nem tudom, ez miért van így, valahogy megszoktam, hogy mindenhol ott van velem és igazából nem érzem, hogy bármiben is korlátozna. Nem is ismerek senki mást rajtunk kívül, aki eddig halasztgatta volna az első elszakadást. Persze mi is hallottuk olyasmiket, hogy "ejnye-ejnye, a gyereket le kell passzolni, különben tönkremegy majd a házasságunk", hát nem tudom... mi nem így éreztük, köszönjük, jól vagyunk, sőt! :)

Szóval ma eljött a nagy nap és épp úgy sikerült, ahogy azt reméltem. Megjöttek anyukámék, Rebeka hangos ujjongással köszöntötte őket, én megmutattam nekik, mit-hol találnak, majd pápát intettünk Sándorral (Rebus aranyosan visszaintegetett) és elindultunk. Anyukám a lelkemre kötötte, hogy tényleg igyekezzek kikapcsolni és hogy ígérjem meg nem fogom folyton hívogatni. Nem is hívogattam (na jó, egyszer azért rácsörögtem), de őszintén szólva nem is nagyon kellett erőlködnöm ez ügyben. Valahogy tényleg éreztem, hogy eljött az idő és sem Rebust, sem engem nem fog megviselni a dolog, úgyhogy egészen felszabadultan tudtuk élvezni Sándorral a közös időt.

Persze mikor hazaértünk, azért izgatottan kérdeztem, mi hogy volt. Állítólag Rebusnak végig nagyon jó kedve volt, rengeteget kacarászott :) Néha-néha azért bement a fürdőbe meg a spájzba, hátha mégis ott vagyok, de egyszer sem sírt utánam.
Ami mondjuk nagyon vicces volt, ahogy fogadott: képzeljétek, engem látványosan nem akart észrevenni amikor hazaértünk, csak Sándorhoz kéredzkedett fel! Persze ezen akár meg is sértődhettem volna, de igazából szerintem ez csak egy egészséges "anya engem miért hagytatok ki a mókából" gesztus volt részéről és hamar túllendült rajta, de egyértelműen látszott az első néhány percben, hogy most bizony büntiben vagyok! :)

Szóval megvolt ez is, szép volt, jó volt. NAGYON jó élmény volt újra kettesben csavarogni Sándorral a városban, nyugodtan beülni valahova és csak egymásra figyelni. De jó volt mindkettőnknek hazajönni is és megölelni Rebuskát. Így teljes az élet! :)

Köszönet az imákért!

Drágák!

Az elmúlt napokban olyan sokan írtatok-üzentétek valamilyen módon, hogy imádkoztok értünk...
annnnyira nagyon köszönöm, de tényleg! Nagyon sokat jelentett tudnom, hogy ennyien gondoltok ránk és támogattok!
Tudatom veletek, hogy az elmúlt pár napban az egész családunk átment ezen a hányós-hasmenős víruson és tényleg egészen bizonyos, hogy az imáitok tartottak bennünket, mert különben nem is tudom, hogyan tudtuk volna végigcsinálni ezt az egészet... nagyon köszönjük.

Szeretnék veletek még valamit megosztani. Valamit, ami az elmúlt időszakban nagyon megérintett és folyamatosan formál azóta is. A gyülekezetünkben van egy két gyerekes anyuka, Noé. Egy ideje komoly egészségi problémái voltak, míg végül ki nem derült a lesújtó hír, hogy agydaganata van. Ekkor már kórházban volt, nagyon gyengén... a gyülekezetünk pásztora volt bent nála imádkozni, valamint hirdették a gyüliben is, hogy imádkozzunk Noéért, imádkozzunk csodáért. Imádkoztunk, de egyre rosszabb híreket kaptunk, az orvosok már csak néhány napot jósoltak neki, elképesztően legyengült állapotba jutott.

Noé volt az első olyan személy, akiért Rebekával együtt kezdtünk el naponta imádkozni. Újra és újra. Mindig elmondtam Rebusnak is, ha hírt kaptunk Noéról és mindig megbeszéltük, hogy miért imádkozzunk. Engem közben megint lenyűgözött az, ahogyan Isten az imádságot "teremtette", hogy milyen erős szálak kezdtek fűzni ehhez a számomra ismeretlen anyukához és a családjához.
Közben elkezdtek egyre bíztatóbb hírek érkezni, Noé hol erősödni látszott, hol újra gyengült, de legalább elindult némi változás. Néha akik voltak bent nála, beszámoltak arról, hogy amikor több ereje van (nem tud felkelni az ágyból már régóta, de ha több ereje van, képes beszélgetni, enni-inni), akkor viccelődik, mosolyog, együtt imádkoznak a kórházban a férjével és bíznak az Úrban.
Őszintén lenyűgöz ennek az anyukának a hite és az az erő, amit Isten ad neki a gyengeségeiben... úgy értem, én keveset-nehezen alszom (ami egyébként igaz Noéra is, mert gyakran nagyon erős fájdalmai vannak) és néha semmi mással nem tudok törődni, csak azzal, hogy nekem milyen szörnyű...
Tényleg én sem értem, hogyan képes ezt az egészet így, ilyen lelkülettel végigcsinálni. Azt hiszem olyan dolog ez, ami mellett az ember nem tud szó nélkül elmenni. Igazi csoda.

Azért jött ez újra elő bennem, mert ma este Noé írt nekünk (a gyülinek) egy levelet (egy barátnőjén keresztül továbbította). Olyan sokat jelentettek nekem a sorai, hogy szerettem volna Veletek is megosztani:

Drága imaharcosok! 

Most lettem annyira erős, hogy meg tudjam nektek fogalmazni, hogy milyen hála van a szívemben felétek! Nagyon köszönöm, hogy harcoltok értem, mert tudom hogy ez szellemi harc, amibe most ti velem együtt beleálltatok, és Isten ezáltal a ti életetekben is változást tud hozni, és tudom ez támadás színtere lehet, de közben ő hatalmas áldást tud adni. Teljes szívemmel köszönöm az összes imát, a mindennapi harcot, fáradalmat, testi fáradságot nem kímélő kitartást, felnézek rátok emiatt, ez hatalmas dolog! És kérem az Atyát, hogy minden mennyei kincsét és földi áldását ontsa rátok, hogy teljes testként velem harcoltok. Megkérdeztem az Uram, hogy mi a terve velem, mert én nagyon vártam, hogy találkozhassak vele, de most nem engem vitt el. Azt mondta, hogy legyek teljesen engedelmes, harcoljak és merjek tőle nagyot kérni és hinni a teljes gyógyítàsàban. Könyörgök nektek, hogy ne lankadjatok el, mert bár egyre jobban vagyok, hosszú még az út nagyon,kérlek továbbra is bontsátok ki a tetőt, és vigyetek az Uram lába elé, legyetek továbbra is a térdeim, én is imádkozom értetek, hogy továbbra is kitartóak legyetek, meg fogjátok kapni a jutalmat az Úrtól. Nemcsak magamért kérem a kitartást, hanem azért is, mert biztos vagyok benne, hogy Isten bennetek is sok mindent el akar végezni.  Tudnotok kell, hogy a sok ima hatására így fekve is minden az Úrról szól. Egyik rokonom megtért, régi barátnőmmel együtt tudtunk imádkozni a megtéréséért,  és ő is átadta az életét az Úrnak. A kórházban az egyik doktornő megkérdezte,  hogy mi valóban minden nap találkozunk az Istennel. Az egyik nővér is érdeklődött a gyülekezet után.  Nincs  olyan nap, hogy ne tudnánk bizonyságot tenni az Úrról.  Drága itt dolgozó testvérekkel is szellemi igazságokra döbbenünk rá sírva és nevetve.
Valószínűleg a héten a fejemről készítenek egy mri-t, hogy ellenőrizzék, hogy hogyan hatottak a kezelések. Kérem imádkozzatok azért hogy eltűnjön minden oda nem való. A szememért is,  hogy Isten visszaadja a jobb szemem látását is, a gyógytornáért, hogy jól haladjak, megerősödjek, fel tudjak kelni. A kezelésekért, hogy ne legyenek mellékhatásai, fejem ne fájjon, egyre többet tudjak enni. De legfőképp drága férjemért és nővéremért, akik erejükön felül mindent megtesznek, és két drága kicsi gyermekemért.

 Szeretlek titeket és köszönöm!

 Noé

Kérlek Titeket, imádkozzatok Ti is Noéért!

Gondolatok kimerült anyukáknak

Leültem ma kicsit imádkozni, átbeszélni Istennel, mik vannak bennem. Akkor írtam le ezeket és gondoltam megosztom veletek is.

Rebeka mindjárt 1 éves lesz... és őszintén, nem pont így képzeltem az életünket. Azt hittem, ügyes leszek, az otthonunk meleg, barátságos lesz, ahol rend van, Rebus mindig mosolyog... szóval úgy rendben van az életünk.
Nem... nem egy kialvatlan, türelmetlen, néha keserű-cinikus, kételyekkel teli Reginát láttam magam előtt. Eszembe sem jutott, hogy küzdeni fogunk az alvással, a fogzással, a nyűgősséggel vagy a betegségekkel... azt hittem, más lesz, azt hittem, könnyebb lesz. Azt hittem, ez rólam szól majd, arról, hogy nekem-nekünk jó. És könnyű!

Ehhez képest most itt ülök a nappaliban (ami úgy néz ki, mint ahol bomba robbant), éjszakánként átlagosan 5x kelek, a szemem alatt feketék a karikák és a hajam mindig úgy néz ki, mintha az imént ébredtem volna.
Minden nap eljutok arra a pontra, amikor úgy érzem, nem megy, nem tudom jól csinálni. És ezen minden nap elszomorodom.
Újra és újra forgatom magamban a Biblia szavait, hogy a gyerek áldás... de hogyan? Pontosan hogyan értette ezt Isten, mert azt hiszem nem úgy, ahogy azt én képzeltem.
Minden nap el kell ismernem, hogy ehhez önmagamban nem vagyok elég. Hogy nem megy, egyedül nem megy.
Minden nap van egy pillanat, amikor megállok Isten előtt és elmondom neki, hogy nem megy, fáradt vagyok, nincs erőm. És utána várok. Bízok.

Nem, nem csupán csak reménykedem... mert tudom, kinek hittem. Tudom, hogy ott áll mellettem nap mint nap. Mert bár én nem így képzeltem, de Ő igen. Ő tudta, hogy nehéz lesz, de azt is tudta, hogy ezekben a nehézségekben ismerem majd meg jobban Őt, a szeretetét, a vigasztalását, az erejét. Azt, hogy elég nekem az Ő kegyelme.

Lehet, hogy én sokat bénázom és gyenge vagyok, de Ő nem az. És igen... néha magam sem tudom, hogy mit miért teszek, és néha elgondolkodom, hogy van-e értelme ennek az egésznek... de Isten látja a teljes képet. És tudom, hogy nem hibázik.

És ez elég.

But He said to me:

"My grace is sufficient for you, for my power is made perfect in weakness." 

Therefore I will boast all the more gladly about my weaknesses, so that Christ power may rest on me.

That is why, for Christ's sake, I delight in weaknesses, in insults, in hardships, in persecution, in difficulties. 

For when I am weak, then I am strong."

(2 Corinthians 12:9-10)

A Mother's Prayer

Ezt a szép videót most találtam, hallgassátok meg ti is!