A szülés már önmagában is egy különleges és egyedi élmény, de Édu születése még inkább az volt számunkra, mert egy új kórházi rendszerben kellett eligazodnunk - a svájciban.Hál' Istennek Svájc egy elképesztően szervezett ország, így a legtöbb információhoz elég könnyen hozzá lehet jutni, így volt ez a terhesgondozással és szüléssel is. A terhesgondozás egyébként szinte semmiben nem tér el az itthoni magánrendelésektől, nagyjából ugyanazokat a vizsgálatokat végzik el
ugyanazokban az időpontokban.
A szüléshez az adott kantonton belül szabadon választható a kórház, mi végül a Kantonspitalt választottuk St. Gallenben, ez a mi régiónk kb legnagyobb kórháza volt, tőlünk nagyjából 15-20 perc
autóútra.
Meg kell, hogy valljam, ez a külföldön szülés több szempontból is igen problémás tud lenni. Az egyik legnagyobb kihívást számunkra az okozta, hogy mégis hogyan oldjuk meg, hogy Sándor is bent lehessen velem a szülés alatt, hiszen nem tudjuk az előző napokban Rebust átvinni a nagyszülőkhöz (vagy este riadóztatni valakit). Sajnos kint a legtöbb külföldi család kissé egyedül van, pedig esetünkben még ki is alakult néhány olyan baráti kapcsolatunk, akiket meg tudtunk volna kérni, hogy segítsenek, de legtöbbször ott volt a nyelvi akadály Rebus és a barátok között, hiszen Rebus nem beszélt svájciul, így nem is nagyon maradt meg senkivel, aki ilyen idegen nyelven próbálkozott nála. És az a magyar család, akikkel együtt költöztünk Flawilba és akikben én is, Rebus is maradéktalanul megbíztunk, sajnos épp Magyarországon nyaraltak. Így végül úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy megkértük a két nagymamát, felváltva töltsenek nálunk néhány hetet és nagyon reménykedtünk, hogy erre a néhány hétre időzíti majd Édua is a világrajövetelét!
 |
| 39. hét Éduával |
Nagyon meleg hetek voltak június végén Svájcban, igazi lakásbazárkózós kánikula, így általában esténként jártunk sétálni. Egy ilyen késő esti séta alatt kissé elkeseredve mondogattam Anyukámnak, hogy én bizony semmit nem érzek a szülés előjeléből, szerintem ez a baba még hetekig bent marad én pedig tovább szenvedhetek itt a hőségben... erre Anya a távoli hegyekre mutogatott, hogy nézzem csak meg, ott milyen sötét felhők gyülekeznek, hátha abból elér ide valami lehűlés, ami legalább némi enyhülést hoz majd. Mikor hazaértünk, lefektettem Rebust és ahogy ott feküdtem mellette, éreztem némi fájásokat, de gondoltam ezek még olyan össze-vissza jönnek, nem sokat jelentenek.
Azért úgy döntöttem, csak megvárom mi lesz, mindenki aludt már, én meg szép csendben engedtem magamnak egy kád forró vizet és a nagy hasammal belemerültem. Nagyon jól esett és kissé meg is lepett, ugyanis a fürdőtől hamar rendszereződni és erősödni kezdtek a fájások, így már némileg reményteljesebbnek tűnt az aznap esti szülés is! Mikor kiszálltam a kádból felöltözködtem és kimentem a teraszunkra, élveztem a vihar előtti szelet, sétálgattam - nagyjából sajnos a szülésnek csak ez az első órája volt ilyen idilli, utána teljes káosz következett. Felébredt Anyu a sétálgatásomra és rögtön kétségbe is esett, hogy miért vajúdok én ott kint egyedül a sötét éjszakában :)
Ezután felébresztettük Sándort is, mert egyre erősödtek a fájások és szedelőzködni kezdtem. Emlékszem, mire összekészülődtünk, már szakadt kint az eső én pedig ott álltam Rebus ágya felett és néztem tétován, hogy most mit tegyek... nyilván minden épeszű anya szimplán puszit nyomna az alvó nagyobbika homlokára és elsurranna szülni egy ilyen helyzetben, de nálunk más volt.
Rebeka a szülést megelőző hetekben nagyon anyás lett, ez persze természetes, de szegénykém egyenesen rettegett attól, hogy ott hagyom majd őt. És hiába jött meg mindkét mama, hogy vele játsszon majd, ő továbbra is rettegett (mert a külföldön éléssel sajnos sokszor ezt is vállalja az ember, hogy az unoka-nagyszülő kapcsolat nem lesz ugyanolyan intenzitású, hiszen alig látják egymást). A szülés előtti egyik este, amikor pisilni mentem volna, Rebeka felébredt és sikítozni kezdett, hogy ne hagyjam egyedül. Kimentünk együtt a fürdőbe és imádkozni kezdtünk ezért az egészért. Szegény Rebus továbbra is zokogott, így aztán megígértem neki, ha elindulok a kórházba, őt is magammal viszem majd...
Szóval ott álltam Rebeka ágya felett július 5.-én éjjel, Sándorhoz fordultam és mondtam neki, hogy én megígértem... ő betette a babakocsit az autóba, Rebekára álmában ráadtunk valami melegebb ruhát, betakartuk a kis gyerekülésébe és elindult szülni az egész csapat - Sándor, én, anyukám és Rebus. Rebeka felébredt egy pillanatra amikor bekötöttük, kérdezte, hogy mit csinálunk, mondtam, hogy most születik Édua baba, megyünk a kórházba. Erre ő mosolyogva: "Tényleg? Jó!" és vissza is aludt. Én pedig igazából boldog voltam, hogy őt is visszük (mondom, hogy nem vagyok épeszű).
Mikor beértünk a kórházba, az alvó Rebekát a babakocsiba fektettük és Anyuval leültek a váróban. Én Sándorral bementem a vizsgálóba, ahol megerősítették, hogy itt valóban szülés lesz. Sajnos nekem az első perctől nem igazán volt szimpatikus a szülésznő (ez a szülés előrehaladtával csak fokozódott), azt hiszem ráadásul ez az érzés irányomban is kölcsönös volt. Az első vizsgálatok után egyébként eléggé felgyorsultak az események, viszonylag gyorsan tágultam és igazából ezután nekem már inkább homályosabb emlékeim maradtak a szülésről (kivéve néhány konkrétumot, de azok sem voltak túl pozitívak).
Azt hiszem alapvető probléma volt, hogy a szülésznővel nagyon más elképzeléseink voltak a szülésről, ő a végletekig erőltette a "háborítatlan szülést" (ami Svájcban aztán tényleg háborítatlan, ott nem néznek méhszájat, nem csinálnak semmit, de semmit veled, épp csak az ajtót rád nem csukják), én viszont ebben nem igazán találtam a helyem. Ráadásul a háborítatlan szülésnek még számomra az extrémebb fajtája is volt mindenféle idióta illóolajjal, hangulatvilágítással és furcsábbnál furcsább pózok rám erőltetésével - mindezektől én csak egyre idegesebb lettem, mert úgy éreztem, fontosabb számukra, hogy milyen illóolajat tegyenek a fürdőmbe, mint hogy valami konkrétabb visszajelzést nyújtsanak számomra a szülés előremeneteléről (azon kívül, hogy a szülésznő ütemesen mondogatja, hogy "Lélegezz, a baba jönni akar" - máig a fejemben van, ahogy fejhangon ezt kántálja a sarokban). Szóval az együttműködésünk finoman szólva sem volt sikeresnek nevezhető, a szülés mint anno Rebusnál, most is lelassult több órára közvetlen a kitolási szakasz előtt, de ezzel sem sokat törődtek, sőt, mosolyogva azt is mondogatták, hogy "legalább pihenek".
És amikor már úgy éreztem, ez nem lehet rosszabb, akkor műszakváltás volt, megérkezett az új szülésznő. Fiatal volt és elég visszafogott, én pedig nem sokkal azután, hogy bemutatkozott, érezni kezdtem a tolófájásokat. Ennek nagyon megörültem, mondtam is neki, hogy érzem, hogy hamarosan nyomnom kell majd. Ő erre hajlandó volt méhszájat nézni, de megállapította, hogy Édua még nagyon messze van, valójában azt érzem, hogy pisilnem kell (igen, tényleg ezt mondta), és én hiába ellenkeztem, ő reggeli frissességében rögtön fel is állított a szülőágyról, mondván, hogy akkor most sétáljak is ki a folyosó végére és próbáljak meg pisilni. Persze amint felálltam, éreztem, hogy nyomnom kell - ő ettől sem esett kétségbe, azt mondta, csak nyugodtan nyomjak, és vonszolt tovább a folyosón. Tudom, ez már önmagában kicsit horrorisztikus, én alig voltam magamnál, tényleg csak úgy vittek, de ahogy leültettek a wc-re éreztem Édua fejét kibújni. Borzasztó és kétségbeejtő volt... én sikítozni kezdtem, erre persze a szülésznő is megijedt, ő is sikítozott az orvosért. Valahogy felemeltek, tartották Édua fejecskéjének a tetejét, majd (máig nem tudom elhinni) ilyen állapotban visszakísértek-vonszoltak a szülőágyra. Ott aztán már várt ránk az orvos és néhány percen belül megszületett Édu.
 |
| Édua megérkezett |
DE (és ez fontos), mindezek ellenére, amikor rám rakták Édut, sóhajtottam egy nagyot (egy nagyon nagyot!) és tudtam, hogy ennyi volt, vége van, túl akarok lenni rajta és élvezni a jelent, hogy itt van ez az újabb kicsi élet, megérkezett hozzánk. Mert végső soron mégis csak ezért megy szülni az ember, ezért a pillanatért, amikor végre először magához ölelheti azt a pici kis testet.
Szóval innentől nekem nagyjából minden mindegy volt, de a ráadás öröm akkor következett, amikor Anyukám is bejött hozzánk a szülőszobára, persze Rebekával együtt (aki ekkor még a babakocsiban aludt). Beszélgettünk kicsit, mutogattam Éduát, ahogy lelkesen szopizik és Rebus egyszer csak felébredt. Rám nézett, mosolyogtam rá és mondtam, hogy "nézd csak, itt van a kicsi Édua baba". Erre ő azonnal kimászott a babakocsiból és rohant hozzám, teljes természetességgel felmászott mellém a szülőágyra, hozzám bújt és együtt csodáltuk Édut, nézegette és mondogatta milyen pici mindene :) Én igazán el sem tudok képzelni ennél szebb élményt, hogy az ember ott rögtön a szülőágyon magához ölelheti mindkét gyerekét és együtt tudnak örülni a nagy eseménynek. Szóval ez mindenért kárpótolt, ami az ezt megelőző órákban zajlott!
Ezután néhány órával átkísértek a kórterembe, én búcsút vettem kis családomtól és mindannyian igyekeztünk kipihenni az éjszakai fáradalmakat. Én nyilván megint képtelen voltam aludni, ugyanolyan izgalommal figyeltem Éduát, mint egykor Rebekát és próbáltam feldolgozni az élményt :) Aki azóta már lassan másfél éves!
Isten hozott, kicsi Éduánk.
Íme néhány kép, az első hetekből:
 | ||||
| Még a kórházban, Rebus az ágyban aludt :) |
 |
| Az első családi sétánk négyesben (Édu 4 napos) |
 |
| Édu 6 napos |
 | |||||||
| Anyukám a két unokájával :) |
 |
| Az egyik legkedvesebb képem Éduról - ilyen nagyon örültünk egymásnak! |
