Egy este ezt kérdezte tőlem Rebus, a maga gyermeki nyíltságával. Elég kemény kérdés, mondhatom...
Persze nem csak úgy a semmiből bukkant ez elő benne, voltak megelőző fázisai is. Sétáltunk egyszer az utcán, megálltunk egy buszmegállóban és láttunk egy galambot feküdni a földön. Nézte egy darabig, aztán megkérdezte, hogy miért fekszik ott az a galamb. "Mert meghalt, kicsim."- válaszoltam. "Jó, de miért nem mozog?"- kérdezte erre megint. És akkor beszélgetni kezdtünk arról, hogy ha valaki meghal, akkor már sem mozogni, sem beszélni nem tud, igazából semmit sem tud többé. Emlékszem a kicsi kis arcára, ahogy kezdte megérteni, hogy a halál valami egészen végleges dolog. Utána aztán egyre többet kérdezősködött a halálról, kik és hogyan halnak meg, míg szép lassan össze nem állt a fejében, hogy a halál az élettel együtt jár és idővel egyszer mindenki meghal, aki él ezen a földön. Mindenféle állat és persze ember is... innen pedig már csak egy lépés volt rájönnie, hogy azok az emberek, akik őt nap mint nap körülveszik és akiket szeret, azok az emberek is meghalnak majd egyszer.
Szóval azon az estén ott feküdtünk az ágyban, a tesók már aludtak, de Rebeka nem tudott elaludni, szorosan hozzám bújt és beszélni kezdett (valamiért a gyerekekben kódolva van, hogy az esti altatás közben öntik ki a szívüket, ezt már sok más anyukától is hallottam és én is elég gyakran így tapasztalom):
- Anya, ha minden ember meghal, akkor majd te meg apa is meghaltok?
- Igen kicsim, sajnos igen.
- Jaj ne.. de mikor? Mikor fogtok meghalni?
- Azt nem tudjuk, azt senki sem tudja, csak Isten. De én remélem, hogy mi apával majd csak akkor fogunk meghalni, amikor már naaagyon öregek leszünk, te pedig már felnőtt leszel, lesz saját családod, férjed és gyerekeid, sőt a gyerekeid is már nagyok lesznek. És az még nagyon soká lesz.
- De én nem akarom, hogy meghaljatok! Ha ti meghaltok, akkor én egyedül leszek és akkor velem mi lesz?? - és persze itt már sírni kezdett, én pedig magamban mély levegőket vettem, mert olyan nehéz ez... én mégsem hazudhatok neki, az anyukája vagyok, tőlem az igazat kell hallania, de közben meg a szívem szakad meg a gondolattól is, hogy őt, őket egyszer itt hagyjam, amikor még szükségük van rám. És bárcsak tényleg garantálni tudnám, hogy hosszan-hosszan élünk majd együtt és majd csak nagyon soká kell elválnunk, de nem tudom, mert nincsen erre garanciám, sem nekem, sem másnak. Így hát gondolkoztam egy kicsit, mit is mondhatnék neki. Kutakodtam magamban, hogy vajon milyen válasszal szolgálhatok neki erre, amivel nem csupán elhessegetni próbálom a félelmét, hanem valami valódi megnyugvást adhatna neki.
- Tudod kicsim, én és apa nagyon-nagyon szeretünk titeket és nagyon boldogok vagyunk, hogy Isten nekünk adott ajándékul. És ha majd egyszer meghalunk, akkor felmegyünk a mennybe és ott várunk majd rátok és ott már mindig, örökre együtt leszünk majd!
- De Anya, ha ti felmentek a mennybe, akkor én egyedül leszek, ki lesz nekem akkor az anyukám?
- Én remélem, hogy nem leszel egyedül, mert addigra már lesz férjed meg gyereked és ők lesznek a családod. De ha esetleg nem így lenne, akkor is itt lesznek még nagyon sokan, akik szeretnek téged! És tudod, ha egyszer én meghalok, akkor imádkozom Jézushoz, hogy vigyázzon rátok nagyon addig, amíg újra találkozunk a mennyben. Tudod, ha én vagy apa nem leszünk, Isten akkor is ott lesz veletek, jó? Ezt ne felejtsd el soha.
...
Aztán gondolkozni kezdtem, hogy mi az, amit én a szívem mélyén igazán hiszek erről. Ha az embernek gyereke lesz, óhatatlanul találkozik előbb-utóbb az aggodalommal. Én soha életemben nem voltam egy aggódó típus, már-már bicskanyitogatóan lazán és könnyeden tudtam venni az életem, így tényleg nem gondoltam volna, hogy valaha engem is elérhetnek ezek a fura, félelemmel teli gondolatok, amik képesek egész hosszan és súlyosan gubbasztani az ember vállán. De gyerekeim lettek és elértek engem is a gubbasztók, én meg sokáig nem tudtam mit kezdeni velük. Szülőként két igazán sötét gubbasztó van, az egyik a "mi lesz, ha nekik bajuk lesz" a másik pedig a "mi lesz, ha nekem bajom lesz". Borzasztó félelmetes mindkettő.
Persze meg lehet próbálni elzavarni őket, vagy minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy mind a gyerekeink, mind a mi életünk bebiztosítva legyen, de ha igazán őszinték vagyunk, akkor tudjuk, hogy ezek csak olyan félmegoldások, nem valódi biztosítékok. Mert azok nincsenek, vagy legalábbis látszólag nincsenek. Szóval ezen gondolatkörben tébláboltam én is, és mondtam Istennek, hogy ezzel igazán nem tudok mit kezdeni mert olyan szörnyűek ezek a gondolatok. Mert tényleg mi lenne, ha nekem kéne elválni tőlük, ilyen életet mégsem adhat nekik, ez valami nagyon-nagyon rossz lenne. És akkor eszembe jutott a férjem, ami azért érdekes, mert neki ilyet adott (gyerek volt még, amikor az anyukája meghalt), most mégis itt van és ha megkérdezed tőle, hogy boldog-e és jó-e az Isten, ő mindkettőre teljes bizonyossággal igennel felel. És nem csak úgy gépiesen, hanem tényleg igazán őszintén, boldogan és hálásan. Ami lássuk be, egy kicsit felfoghatatlan, de mégis így van, leginkább azért, mert Isten azt mondja magáról, hogy ő képes megvigasztalni bennünket bármilyen nehézségben (2 Korintus 1: 3-5). Bármilyen. Nehézségben. Szóval amikor Isten megkérdezte tőlem, hogy elégedett lennék-e egy olyan élettel a gyerekeim számára, amit ő a férjemnek adott, akkor megfogott... mert az igazság az, hogy igen. Gyanítom, hogy itt a földön én ismerem a férjemet a legjobban és tudom, őszintén tudom, hogy ő egy boldog ember, akinek teljes élete van - annak ellenére, hogy ilyen nehézségeken kellett átmennie már gyerekként. És hálás vagyok az életéért, azért, ahogy Isten a nehézségei ellenére felépítette. És ha Isten őt fel tudta építeni, akkor hiszem, hinnem kell, hogy a gyerekeimet is fel tudná egy ugyanilyen helyzetben.. vagy bármilyen más nehézségben.
Úgyhogy amikor azon az estén ott az ágyban folytatódott a beszélgetésünk és Rebeka megkérdezte:
- És Anya, mit mond Jézus azoknak a gyerekeknek, akiknek meghalt az anyukájuk?
Akkor azt válaszoltam neki, hogy:
- Jézus azt mondja nekik, hogy szereti őket és tudja, hogy nekik mennyire nagyon nehéz ez... de ha hozzá fordulnak ilyenkor a gyerekek segítségért, akkor ő meg fogja őket vigasztalni. Szóval ha egyszer én vagy apa meghalunk és nehéz lesz majd neked és szomorú leszel, akkor ne felejtsd el, hogy Jézus megígérte, hogy meg fog vigasztalni, úgyhogy imádkozz majd hozzá, mert tudom, hogy ő segíteni fog neked. Ha én vagy apa elmennénk, ti akkor sem lesztek egyedül, mert ott lesz veletek Jézus.
Akkor odabújt hozzám,megnyugodott és együtt imádkoztunk röviden, aztán elaludt. És én is megnyugodtam, a gubbasztók elrepültek a vállamról, legalább egy időre, amíg meg nem engedem nekik újra, hogy rám telepedjenek.
