dalra nyitom a szám, s mennyei ének születik.
ecset kerül kezembe. S freskó készül kupolákra
vésőm katedrálisok terveiről álmodik
viharok tépik vitorláim
elszakadtak horgonyaim
s gyermeki hittel hiszem,
hogy eltalálok egyszer a kívánt kikötőbe.
(Tornay András)
Maratont futok...
Lassan 5 éve már, hogy itthon vagyok, hogy ANYA vagyok. Így, csupa nagybetűvel, nullahuszonnégyben.
Emlékszem, amikor egy időben sokat futkorásztam némi rendszerességgel érdekes volt, ahogy idővel kezdtem kitapasztalni a futás különböző szakaszait. Attól függően, milyen napom volt, milyen idő volt stb. a kezdet sokszor változott, volt, hogy nehezebben indult, volt hogy könnyebben. Aztán ha az ember elég sokáig fut vagy meredekebb útvonalat választ valahogy szinte mindig eljön egy olyan pont, amikor azt érzi ezt nem bírja tovább. Nyilván ez valahol természetes is, önmagában nem meglepő. A meglepő inkább az, hogy ez általában nem igaz: hiába érzi úgy az ember egy adott ponton, hogy már nem bírja tovább, a valóság sokszor az (legalábbis én egyértelműen ezt tapasztaltam), hogy ez csak egy mélypont és ha ebben a hullámvölgyben meg tudom győzni magam (meg persze a lábaimat), hogy bizony ezt most tovább kell bírni, akkor valahogy idővel átlendül az ember, újra erőre kap és simán bír még néhány kilométert. Ebben számomra az volt az érdekes, hogy a lefutott táv hossza végső soron nem attól függött, hogy mit éreztem egy adott pillanatban (bármennyire is fárasztó volt), hanem attól, hogy a nehezebb pontokon meg tudtam-e győzni magam, hogy jó lesz ez, bírni kell, gyerünk tovább.
Így hát győzködöm most is magam, mert kegyetlen hosszú és fárasztó ez az anyaság. Nem panaszkodom, mert gyönyörű és egészen újszerű helyeken (is) vezet a táv, de mit szépítsük, nagyon hosszan. Amikor Rebeka megszületett, még nem éreztem a súlyát, azt hiszem a kezdeti katarzis elhomályosít, de ahogy teltek az évek és bírni kellett, mindig menni tovább, valahol itt az ötödik évben három gyerekkel rájöttem, hogy ez nagyon hosszú lesz.. és nagyon messze még a vége. Persze tudom, hogy nem maradnak mindig öt év alattiak és azon sem fognak örökké vitatkozni, hogy ki csússzon először a csúszdán, az eszemmel tudom, de egyelőre nem érzem.
Most csak azt érzem, hogy ez egy maraton, a hosszútávfutás minden nehézségével, kihívásával és szépségével. És muszáj most tovább futni mert én nem akarok a hullámvölgyben maradni, én katedrálisokról álmodom... és kapaszkodom a gyermeki hitembe, hogy eltaláljak a kívánt kikötőbe.
