Apa-lánya

Már említettem, hogy az esti altatások nem mindig zökkenőmentesek nálunk, de az utóbbi napokban kifejezetten nehézkesek voltak. Részben aztán segített a problémán, hogy rájöttünk, Rebusnak este 7-8 után már nem nagyon van szüksége két szopi közötti alvásra és így általában olyan 10-re eléggé elfárad ahhoz, hogy le tudjuk fektetni. 11-kor még fel szokott kelni szopizni és utána visszaaludna (látszik rajta, hogy fáradt), de csak nagyon nehezen tud. Így esett, hogy amikor már több mint fél órája próbáltam visszaaltatni Rebust (sikertelenül..), mondta Sándor hogy hagyjam csak, majd ő. 

Apával és dédivel (1 hetesen)

Itt meg kell jegyeznem, hogy az altatás korábban mindig az én feladatom volt és nem is nagyon szerettem Sándorra bízni, mert úgy éreztem, ő nem tudja olyan "jól" csinálni, mégis csak én vagyok Rebussal egész nap stb... így utólag persze látom, hogy hülyeség volt (sőt azt is, hogy tényleg igaz, hogy az anyák észrevétlenül hajlamosak kitúrni az apákat a gyerek körüli teendőkből), de most kivételesen úgy voltam vele, hát mindegy, én már fáradt vagyok, próbálja meg ő. 

5 perc után diadalittasan lépett ki a hálóból, ahol teljes csend honolt... Rebus egyszerűen elaludt! Először legyintettem, mondván, hogy biztos csak véletlen volt, de amikor 3 este egymás után lejátszódtak a fentiek nem tudtam hova tenni a dolgot... úgyhogy megkérdeztem, hogy mégis mit művel odabent a gyerekkel, hogy pár perc alatt elalszik :) Kiderült, hogy nemes egyszerűséggel másképp altatja (másképp tartja) mint én és Rebusnak az a verzió jobban tetszik. Azóta én is lelkesen próbálkozom a "csodamódszerrel" több-kevesebb sikerrel :)

Ez a kis jelenet családi életünkből gondolkodtatott el az ő kapcsolatukon. Lehetne a bejegyzés címe apa-fia is, de mivel nekünk egyelőre "csak" lányunk van, így én erről tudok nyilatkozni :)

Szóval az ő kapcsolatuk... nagyon különleges élmény számomra figyelni őket együtt. Furcsa, korábban is hallottam már, hogy a gyerekek mennyire más kapcsolatot alakítanak ki az apjukkal, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire korán megnyilvánul. Lenyűgöző látnom, mennyire mély kötődés van már most is közöttük! Ami azért is érdekes, mert Sándornak nem sok ideje van a munkája miatt, általában este 7 körül szokott hazaérni és itthon is szinte mindig még dolgoznia kell. Ugyanakkor az az idő, amit együtt töltenek, az tényleg csak az övék. Olyankor elbűvölve nézegetik, becézgetik egymást sokáig... drágák :)

Altatják egymást :)

Amikor Sándor hazaér, Rebeka teljes izgalomba jön és boldogan gagyarászik, tényleg olyan, mintha a napját mesélné el neki - és nem mellesleg ilyenkor engem kb észre sem vesz :) Egyszerűen látszik, hogy tényleg nagyon örül, hogy hazaért apa és végre játszhatnak egy jót. Olyan áhitattal tudnak egymásra hangolódni, hogy néha már egészen féltékeny leszek :D 

De leginkább csak úgy nézem őket és nagyon boldog vagyok.. mert olyan szép pillanatok ezek. Hálás vagyok, hogy a része lehetek.

Baba-dolgok nálunk I.

Ez most néhány olyan bejegyzés lesz, ami a nem-gyerekes olvasókat valószínűleg annyira nem izgatja, úgyhogy nyugodtan ugorhatjátok :)
Gondoltam leírom nálunk hogyan zajlanak a baba körüli legfontosabb teendők, amikkel a friss anyukák szembe találják magukat (és amikről vagy 100féle vélekedés létezik, hogy hogyan is kellene csinálni..).

Ezek a következők:

Evés
Itt ugye kétféle választás van: vagy szoptatjuk a kicsit, vagy valamilyen (életkorának megfelelő) tápszert kap. Mi Sándorral mindketten fontosnak tartottuk, hogy Rebus anyatejet kapjon, igazából bennem fel sem merült, hogy ne szoptassam őt. Persze itt megjegyzendő, hogy a szoptatás néha elég sok nehézséggel is járhat (van, akinek nem indul be a tejelválasztás, túl kevés/túl sok teje van, mellgyulladást kap stb.), de mi ezt szinte minimális problémákkal megúsztuk.

A szoptatáson belül is kétféle irányzat uralkodik: van az igény szerinti és a napirend szerinti szoptatás. Az igény szerinti szoptatás lényege, hogy a baba bármikor szopizhat, ha ezt jelzi, tehát akár 1 órával az előző szoptatás után is mellre teszik, ha éhesen sír. A napirend szerinti szoptatásnál az anya csak bizonyos időközönként (általában 3 óránként) szoptatja meg a babát, még akkor is, ha közben a kicsi éhséget jelez.


Rebus első szopija (még a szülőszobán)

Amint megszületik a baba, azonnal rád zúdítják, hogy kb. hogyan kell szoptatni (jobb esetben meg is mutatják, rosszabb esetben csak gyorsan elhadarják még a szülőszobán). És ebben a "zúdulatban" mindkét irányzat szélsőséges elemeivel találkozol, ami nagyon jó, mert így újdonsült, fáradt és bénázó friss anyukaként végképp fogalmad sincs, hogy mit csinálj! :)

Alapvetően én az igény szerinti szoptatáshoz húztam, de sajnos az első hetekben a baba még minden igényét ugyanolyan sírással fejezi ki, úgyhogy elég nehéz megítélni, hogy éppen az éhség miatt sír-e. Igyekeztem a józan eszemre meg az anyai megérzéseimre hallgatni ebben az időszakban.
Később (Rebus 3-4 hetes kora körül) beköszöntött a hasfájás és ekkor próbálkoztam először a napirend szerinti szoptatással egy másik anyuka ajánlására. E mögött az állt, hogy sokan mondták, hogy jobb, ha a baba elég időt kap az emésztéshez, így talán kevesebbet fáj a hasa. Állítólag ez a módszer sok babánál bejön, de én néhány nap próbálkozás után feladtam. Nem bírtam hallgatni Rebus kitartó sírását és mint kiderült, semmi különbséget nem jelentett a hasfájás szempontjából (ami aztán kb 6 hetes korára magától el is múlt).
Szóval Rebeka igény szerint szopizik és egyelőre úgy látom, ez nekünk így tökéletes. Általában délután 5ig 3-4 óránként eszik, 5 után pedig olyan 2 óránként. Éjszaka 8 órát alszik evés nélkül. Sokan egyébként azért nem akarnak igény szerint szoptatni, mert az kevésbé tervezhetővé teszi a napot, de én úgy látom, Rebus magától beállt egy viszonylag fix napirendre, így nagyjából én is meg tudom tervezni a napjainkat.
Rebust egyébként legalább 1 éves koráig tervezem szoptatni, remélem sikerül is.

Jaj és még a végére gondoltam megosztok veletek egy közkeletű tévhitet: anno az egyetemen hallottam először, hogy az újszülött 30 cm-re lát, ami azért (is) különleges, mert szoptatásnál az anya arca pont 30 cm-re van a baba arcától, így azt már pont látja. Ezt aztán tovább is gondolták és rengeteg helyen le van írva, hogy az anyának sosem szabad szoptatás közben semmi mást csinálnia, csakis drága gyermekével szemeznie, hiszen így építik a kapcsolatukat. Annyira szép gondolatnak találtam ezt, amikor tanultam! Mindig előttem volt, ahogy szoptatom a pici babámat ő pedig mélyen a szemembe néz :)
A probléma a dologgal csupán annyi, hogy aki ezt kitalálta, még sosem szoptatott babát! :)
Először is a legtöbb újszülött csukott szemmel szopizik (bizony, mert annyira legfoglalja őket a nyelés és légzés összehangolása, hogy nincs idejük nézelődni, ráadásul ekkor még amúgy sem nagyon nyitogatják a szemüket). Másodszor a babát olyan szögben kell mellre tenni, hogy egyáltalán nem tud a szemedbe nézni (legfeljebb néhány szoptatási helyzetben láthatja a szemed). Szóval friss anyukaként döbbenten tapasztaltam, hogy Rebust egyáltalán nem érdekli, hogy én éppen mit csinálok szoptatás közben, igazából az evéssel és nem a kapcsolatépítéssel van elfoglalva :) Azóta rendkívül változatos tevékenységekre vagyok képes a szopik alatt: beszélgetés, tv-zés, olvasás, evés, ivás stb. :D

Ui.: Néhány jó tanács a szoptatáshoz:

• Nekünk nagyon bevált az ún. szoptatós párna én mindenkinek szoktam ajánlani, mert tényleg sokkal kényelmesebb ezzel szoptatni.
• Érdemes jó minőségű szoptatós melltartót venni (én a Müllerben találtam megfelelő minőségűt+árút), mert sajnos a kínaiak nem nagyon tartanak és hamar tönkremennek, kettőt sikerült elhasználnom mire erre rájöttem :(
• Jó ha tudjátok, hogy a szoptatás kezdetben elég fájdalmas művelet és időbe telik, míg ez a fájdalom csökken (nekem több hétbe telt). Egyrészt, mert az elején elég erős méhösszehúzódásokat okoz, másrészt mert folyamatos irritáció éri a melledet és ehhez hozzá kell szoknia. Sokan ajánlják erre a mellbimbó védőt meg a mellbimbó krémet, az előbbi nekünk egyáltalán nem jött be, mert Rebus sok levegőt nyelt és nem is tudott vele rendesen szopni, az utóbbit pedig csak az első két hétben használtam, ha úgy éreztem, nagyon fájt. Viszont egy idő után tényleg teljesen fájdalommentessé válik az egész, én ma már szinte észre sem veszem.

Hát ennyit gondoltam írni erről a témáról, így is elég részletes lett :)

Újabb élmények

Rebeka 11 hetes és az előző bejegyzés óta túl vagyunk jó sok mindenen, úgyhogy gondoltam megörökítek néhány fontosabb történést. Jó lesz majd ezeket 1 év múlva visszaolvasni, meg ki tudja, talán a jövőben nektek is némi bíztatást ad, ha épp egy picuri babával zajlanak a hétköznapjaitok ;)


Az első oltások

Szóval nézzük csak sorjában... december 19-én Rebus megkapta az első oltásait. Azt már tudjátok, hogy én nagyon félek a szuritól és hát ez adott egy alaphangulatot a dologhoz... próbáltam nagyon nyugodt maradni, hogy ne az én félelmem ragadjon rá szegénykémre. Reggel szépen összepakoltam a kocsiját meg a pelenkázótáskát, tisztába raktam és beöltöztettem Rebust, aztán elindultunk az orvosi rendelőbe (ami keményen 2 perc sétára van tőlünk). A váróban kicsit aludt még, aztán felébredt és ahogy kivettem a babakocsiból éreztem, hogy baleset történt... bekakilt a lányka, de úúúgy... hát nem volt mit tenni, kicsomagoltam és átpelenkáztam, még a ruhája is kakis volt :D Kész mázli, hogy vittem neki váltóruhát is...

Ilyen tündérien alszik az ölemben

Bementünk a doktor nénihez, akit egyébként nagyon szeretünk. Ő megvizsgálta Rebust, mindent rendben talált és aztán jöttek az oltások. Jajj... tudjátok, egy idő után tényleg igaz az, hogy az ember meg tudja különböztetni a gyereke sírásait. De ez valami újfajta sírás volt, amit nem ismertem korábbról. Olyan kétségbe esett, segélykérő sírás... akkor felkaptam, magamhoz öleltem, ringattam és akaratlanul én is sírni kezdtem. Furcsa volt, nem is értettem, miért sírok, hiszen tudtam, hogy ez nem a világ vége és szükséges rossz, de akkor is, ott sírtam, nem is tértem magamhoz pár percig.
A doktornő mosolyogva mondta, hogy üljek le és ne aggódjak, ez teljesen normális, sok anyuka sír az első oltásnál :)
Utána otthon még figyelgettem Rebust, de hál' Istennek nem volt semmilyen komolyabb mellékhatása az oltásoknak, nem lett lázas, jó kedvű volt és nagyokat aludt.





Az első nátha

Hogyan fürdessünk kiskád nélkül :)

December 23-án elmentünk hármasban megvenni a fát. Kint gyönyörűen havazott, jól esett kicsit sétálni és sikerült egy nagyon szép fát megvennünk. Hazajöttünk és feldíszítettük, a háttérben szólt a karácsonyi zene, Rebeka ámuldozva figyelte a díszeket. Teljes idillben vártuk az első közös karácsonyunkat! :) Aztán este, amikor lefeküdtem, mondtam Sándornak, hogy kicsit fáj a torkom. Éjjel 3-kor Rebus felkelt szopizni, amin kicsit csodálkoztam, mert akkor már nem ébredt fel éjszakánként, de még mindig nem gyanakodtam semmire. Aztán 4-kor arra ébredtem, hogy furcsa hangok jönnek a kiságy felől. Rebus köhögött és szortyogott. Először fel sem fogtam, hogy mi lehet ez, ott feküdtem az ágyban és hallgattam, ahogy küszködik (szegény mindig felébredt arra, hogy nem kap rendesen levegőt). Kimentem a nappaliba és elkezdtem keresgélni a neten, hogy mi a teendő. 7-kor ébresztettem Sándort, hogy keresse meg az ügyeletes gyógyszertárat és szerezzen orrszívót meg baba orrspray-t (mindenki erre akar ébredni karácsony reggelén, nem??). Én közben próbáltam elérni a doktornőt, végül csak a kórházi ügyeletet sikerült felhívni. Ők annyit mondtak, hogy orrszívózzunk, ha nem lázas, nincs baj. De én mégis kétségbe estem... nagyon megviselt ez az egész. Aztán a doktornő visszahívott és próbált megnyugtatni, hogy ez nagyon gyakori így télen, a picik könnyen összeszednek akármit, ne aggódjak, túl leszünk rajta. Aznap próbáltam mindenre figyelni, hogy ki legyen szívva Rebus orra, gyakran szopizzon, tudjon pihenni, elég párás legyen a levegő és a karácsonyi vacsora is elkészüljön... hát igen, estére kidőltem. Olyan fáradtság volt rajtam, hogy csak fekve tudtunk Sándorral ajándékozni :) Éjszaka Rebus aztán újra 3x-4x kelt és ez így ment még pár napig.



Az aggódó anyuka
De engem mégsem a fáradtság viselt meg a leginkább, hanem az, hogy úgy éreztem, nem tudok semmit se tenni, hogy megvédjem Rebust.. olyan nehéz ez! Valahogy azt éreztem, nem tudom elviselni, hogy Rebusnak bármi baja legyen... Sándorral rengetegszer kellett átbeszélnünk, átimádkoznunk ezeket az érzéseimt azokban a napokban. El kellett fogadnom, hogy bizony lesz még olyan, hogy a mi kicsi lányunknak baja lesz, ennél nagyobb is.. (Anyukám erre mindig azt mondja, a 2 legrosszabb dolog az, amikor először közlekedik a gyerek egyedül Budapesten és amikor először hagyja ott a szerelme :D).
Aztán igazából ez az egész nátha-ügy (ami egyébként viszonylag problémamentesen végigment rajtunk) jelentős minőségi változásokat hozott számomra, mert ráirányította a figyelmem arra, hogy itt az ideje aktívan hálát adnom és imádkoznom a lányomért. Akkor is, ha épp minden rendben van és akkor is, ha baj van.
Tudom, hogy amíg az embernek nincs gyereke ez kicsit felfoghatatlan, de ha egyszer gyerekünk születik, utána minden nap rengeteg dologban kell dönteni, pl. felvegyem-e, megetessem-e, hogy altassam, hagyjam-e sírni stb. És nagyon nehéz, mert nincsenek kész válaszok, amiket valahonnan el lehet sajátítani, ugyanakkor folyamatosan cselekedni kell és ez néha megterhelő.

Blessed!!!!
 

És ahogy azt próbáltam Istenre bízni, hogy Ő vigyázzon Rebekára, közben arra is rájöttem, hogy Ő az, aki Rebekát megteremtette (ilyen gyönyörűségesnek - szép munka, Uram! ;). És Ő az, akire figyelhetek, akit kérdezhetek, amikor döntenem kell, hiszen Ő biztosan tudja, mire van szüksége egy ilyen pici babának, ha már megalkotta. Nagyon felszabadító volt, ahogy a mindennapokban elkezdtem imádkozni a legapróbb dolgokért is és megtapasztaltam Isten áldásait ezekben az anyukás-babás kérdésekben is.

Azt hiszem most ezzel zárom is a beszámolót, így is túl hosszúra sikeredett, bocsesz!