Sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert kicsit talán túl személyes, túl mély dolog volt ez nekünk. De azt éreztem, olyan sok mindent meghatározott bennem, bennünk ez elmúlt hónapban, hogy "hazugság" lenne nem írni róla.
Szóval a nyáron úgy döntöttünk, szeretnénk, ha mihamarabb megérkezne Rebeka kistesója. A második hónapban pozitívat teszteltem és mindketten ujjongásban törtünk ki Sándorral! Olyan boldogsággal töltött el ez az apró kis titok, hogy valaki úton van, hogy hamarosan újraélhetjük ezt a csodát, hogy babánk lesz... mert tényleg egy csoda az egész, az első pillanatától kezdve.
Persze azonnal felhívtam az anyukámat, tesóimat és a legközelebbi barátaimat, nem nagyon tudtam magamban tartani az örömömet. Tudom, ilyenkor sokszor óvva intik az embert, hogy ne mondja el még senkinek, mert "még bármi lehet", de én mindig is elképzelhetetlennek tartottam, hogy magamban örüljek. Sándor még meg is említette, hogy legalább az első UH-t várjuk meg, mert mi lesz, ha esetleg még sincs baba, akkor majd rosszul fogom érezni magam, hogy elmondtam másoknak. És emlékszem, azt válaszoltam neki, hogy ha ez esetleg megtörténne, akkor én örülnék, hogy elmondtam, mert ezek az emberek nagyon fontosak nekem és tudom, hogy támogatni tudnak szavakkal és imával egy ilyen helyzetben.
Persze nyilván eszembe sem jutott, hogy baj lehet... Rebekával annyira egyszerűen ment minden, problémamentes volt a terhesség, a szülés... úgy gondoltuk, velünk ez úgysem történhet meg.
Aztán 1 héttel a pozitív teszt után egy reggel vérezni kezdtem, Felhívtam az orvost, hogy mi a teendő, azt mondta, ha fájdalmaim lesznek vagy erősödik a vérzés, be kell mennem az ügyeletre. Vártam néhány órát, csak én meg Rebus voltunk itthon, mesét olvastunk összebújva. De a vérzés egyre erősebb lett, úgyhogy összepakoltam és elindultunk a kórházba. Végül mindenféle extra vizsgálat miatt gyakorlatilag a teljes napot bent kellett töltenünk... de ott volt velem Rebus, addigra Sándor is megérkezett és ahogy vártam, akárhányszor Rebusra pillantottan, az jutott eszembe, hogy bármi is lesz, legalább már ő itt van nekünk. Estére aztán igazolódott, hogy a baba elment... nem volt könnyű, de addigra már felkészültem erre is lélekben.
Másnap reggel aztán dühös lettem... leginkább Istenre. Mert én úgy terveztem, hogy maximum 2,5 év lesz a gyerekeim között, úgy terveztem, hogy most azonnal babám lesz, hogy minden rendben lesz, hogy minden úgy lesz, ahogy akarom. Igazából egyáltalán nem számoltam azzal, hogy ezen a téren bárhogy másként is alakulhatnak a dolgok. És ez fájt, dühített.
Mikor elmondtam a barátainknak, családnak, sokan kitartóan imádkoztak értünk és ez nagyon sokat segített. Mostanában olyan sokszor van, hogy szinte tapinthatóan érzem az imák erejét az életünkben, mintha Isten ilyenkor egy védőburkot vonna körénk. Kellettek ezek az imában védett napok, hogy leüljek Isten elé és elmondjam neki, hogy fáj... de a kezébe akarom lerakni ezt az egészet. Hogy úgy legyen, ahogy Ő akarja.
"Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom." (Zsoltárok 127:3)
Ez egy olyan igazság, amit nagyon így éreztem, amikor Rebus megszületett. Igen, Rebus egy ajándék. De nem vettem figyelembe, hogy az Úré, hogy Ő dönti el, kinek, mennyit és mikor ad ebből az ajándékból. Ma már annyiféleképpen lehet befolyásolni a teherbeesést vagy annak elkerülését, hogy szerintem még keresztények sem szokták igazán komolyan gondolni a fenti igeverset (mélyen a szívemben én sem gondoltam..). De ahogy újra és újra végiggondoltam és imádkoztam ezt az egészet, megértettem, hogy a gyerekeink nem az én erőlködéseimből és tervezgetéseimből fognak megszületni. Isten adja majd őket, amikor szeretné.
Nagyon vágyom már rá, hogy újra babát várjak... és kitartóan imádkozom, imádkozunk ezért az ajándékért! :) De tudom, hogy az volt Isten terve, hogy ezen a fájdalmas élményen keresztül átformálja a gondolkodásomat és a szívemet a babáról, akit talán majd egyszer ad nekünk. És tudom, ha egyszer újra pozitívat tesztelek majd, teljesen másképp fogok arra a picire a hasamban gondolni.
Szeretném még egyszer itt is megköszönni Nektek, akik imádkoztatok értünk, meglett a gyümölcse, hálás vagyok Értetek!
