Meglepetés :)

Nemrég írtam arról, hogy elveszítettük a babánkat. Bár még nagyon korai terhesség volt (kb. 5 hetes), mégis nehezen éltük meg, hiszen készültünk rá, vártuk őt. Azt hiszem amikor megírtam a blogbejegyzést, akkor zártam le ezt az egészet teljesen magamban, valahogy akkor éreztem igazán, hogy túl vagyunk rajta.

1 nappal aztán a bejegyzés megírása után ott ültem a fürdőszobában, kezemben egy halvány pozitív tesztet szorongatva és sírva adtam hálát Istennek. Felhívtam Sándort és ujjongtunk: újra babát várunk!
Így történt, hogy pontosan 2 héttel a vetélésem után újra babánk fogant, akivel azóta már a 13. hétben vagyok! :)

6 hetes esti pocak

Sokat gondolkoztunk és imádkoztunk, hogy várjunk-e a vetélés után, elolvastunk néhány orvosi véleményt is, amik alapján úgy döntöttünk, hogy mivel ez egy nagyon korai terhesség volt (valószínűleg már a beágyazódás sem történt meg), így nem szükséges várnunk. Úgy gondoltuk, ha a testem készen áll egy új baba fogadására, akkor nem érdemes várunk, legfeljebb majd csak később fogan meg.
Mondjuk azt hiszem egyikünk sem merte igazán beleélni magát, hogy akár tényleg pár hét múlva már újra terhes leszek, de mégis így történt és nagyon örültünk!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak (vagy inkább nincsenek) bennem félelmek, hogy "mi lesz ha...", ha bármi történik, ha ez a baba is elmegy, ha komplikáció lesz stb. De azt hiszem ezek a gondolatok jó emlékeztetők arra, hogy Isten kezében vagyunk, ahogy eddig is ott voltunk. És csak Ő tudja, hogy mi lesz és tudom, hogy Ő bölcs és szerető Isten. Szóval amit tehetek, hogy megteszem mindazt, ami a baba egészséges fejlődéséért tenni tudok és imádkozom.

Ez a terhességem egyébként kicsit eltért attól, ahogy Rebust vártam, mert nála gyakorlatilag semmilyen émelygésem nem volt, csak arra emlékszem, hogy az első hetekben igen csak fáradékony voltam. Ezúttal viszont már az kezdetektől elég sok rosszullétem volt, nem is hányingernek, inkább csak erősebb émelygésnek mondanám. Később a gyomrom is fájni kezdett és egyértelművé vált számomra, hogy ez nem szimpla terhességi rosszullét, hanem a refluxom jött elő újra.
Akkor kaptam rá gyógyszert, amit csak néhányszor kellett bevennem, mivel a reflux kezelésében már van némi tapasztalatom, így inkább csak sokkal jobban figyelni kezdtem rá, hogy mikor mennyit és mit eszem és ez elég gyorsan rendben is tette a gyomromat.
Ha valakinek esetleg ilyen problémái lennének itt van néhány dolog, amire ilyenkor fokozottan figyelni szoktam:

• A nap folyamán rendszeresen és sűrűn eszem, viszont nagyon kicsi adagokat (akár csak 1-2 szelet kekszet).
• Kerülöm a fűszeres vagy paradicsomos ételeket és a gyümölcsök közül is a citrusféléket, savanyúbb típusokat. Ha nyers gyümölcsöt eszem, utána mindig elrágcsálok egy kis szelet kenyeret, kétszersültet vagy kekszet.
• Korán vacsorázom, lehetőleg olyan 3 vagy akár 4 órával alvás előtt.
• Nagyon magas párnán alszom (az elején amikor nagyon rossz volt a gyomrom, 3 kispárnát tettem egymásra és azon aludtam :). Egyébként nekem az vált be, ha nem csak a fej van megemelve, hanem az egész felsőtest, tehát a hátam alá is kerül ilyenkor egy párna.
• Lefekvés előtt, ha érzem, hogy fájdogál a gyomrom, kortyonként megiszom egy pohár Salvus vizet vagy egy csésze kamilla teát.

Legnagyobb meglepetésemre egyébként a fáradékonyságom valahogy nem jött elő olyan erővel, mint anno Rebusnál (bár ennek lehet az is az oka, hogy most egy kétéves mellett egyszerűen nem engedhettem meg magamnak annyi pihenést). Esténként ugyan korábban feküdtem, de a teljes első trimeszter alatt azt hiszem összesen kétszer aludtam napközben. Némi pihenőidőt viszont igyekeztem minden napra beiktatni, mindig előre megbeszéltük Rebussal, hogy a  meseolvasás után pihenni fogok. Mivel ő már nem mindig alszik napközben, így ilyenkor vagy odakuporodott mellém és elaludt (vagy legalábbis vízszintes állapotban töltött egy negyed órát) vagy egyszerűen addig kiment játszani a szobájába. Sokszor odaült mellém és mesét "olvasott" magának a nagyágyban, míg én kicsit relaxáltam :) Nagyon édes volt :)

A hasam elképesztő intenzitással kezdett el nőni, bár az első időszakban inkább csak estére kerekedtem ki a puffadás miatt, mostanra viszont már napközben is egyértelműen megállapítható, hogy ketten vagyunk.

Az elején egyébként a svájci terhesgondozási rendszert kellett még megismernem, ami kicsit bonyolultnak tűnt első pillantásra, de most már egész jól elboldogulok. Itt úgy van, hogy a biztosítód állja a teljes terhesgondozás, a szülés és a kórházi tartózkodásod árát, ami nagyon pozitív, mert így nem kell rá külön költségként számolni. Ezen kívül eldöntheted, hogy kórházba vagy saját nőgyógyászhoz szeretnél-e járni terhesgondozásra, ezek között szintén nincs anyagi különbség. Igazából nem is értem, miért választja valaki az előbbit, nekem nagyon kényelmes, hogy magyar megnevezéssel "magán terhesgondozásra" járok, így általában nem kell sokat várakozni, a várószoba tágas, vannak játékok, úgyhogy Rebus is elfoglalja magát, de ami nekem a legfontosabb volt, hogy így egy orvos követi végig a teljes terhességemet és nem kell mindig elmagyarázni az előzményeket.

Ami mondjuk nekem nagyon furcsa volt, hogy itt semmilyen orvosi dokumentumot nem kapsz (nem csak a terhességed során, semmilyen orvosi beavatkozásnál). Gondolom felesleges dokumentációnak érzik vagy nem tudom miért, de ha szeretnéd, akkor kérheted, hogy ezeket postázzák el számodra. Én például az eddigi vagy 5 orvosi vizsgálat alatt csak egyetlen egy vérképet kaptam az ultrahang felvételeken kívül. 

Nekem ez kicsit furcsa, főleg, hogy még nem tudom, hogy itt vagy Magyarországon szülök-e majd, és belegondoltam, ha nem kérem ki időben a papírjaimat, akkor igen csak érdekes lenne Magyarországon beesni egy szülőszobára mindennemű eddigi terhességi dokumentáció nélkül.

Ami még más volt ennél a terhességnél, hogy néhány héttel ezelőtt elkezdtem enyhén vérezni.. szaladtunk be az ügyeletre, eléggé aggódtunk mindketten Sándorral. Hosszas várakozás után aztán az orvos megvizsgált és hál' Isten a baba nagyon jól volt, veszettül ficánkolt az ultrahangon :) Viszont a méhemben kialakult egy hematóma, ami okozta a vérzést. Azt mondták, ez elég gyakori a terhességek során és veszélyt csak akkor jelenthet, ha közel esik a méhlepényhez, mert annak a leválását okozhatja. De mutatta az orvos, hogy az én esetemben ettől nem valószínű, hogy tartani kéne, mert nagyon távol van a babától. Azért kaptam extra magnéziumot, meg próbáltam kicsit pihenni, amennyit tudtam. Mostanra már jól vagyok és a vérzés is abbamaradt.

Izgatottan várjuk tehát a második babánkat! :) Nagyon különleges (vagy inkább felfoghatatlan??) érzés belegondolni, hogy jövő karácsonykor a hároméves és a féléves gyerekeinkkel ünnepelünk majd! Elképesztő :)

12 hetesen, karácsony estéjén

Rebeka 2 éves lett!

Múlthét csütörtökön ünnepeltük Rebekánk második születésnapját! Bizony, kétéves a kislányunk! :)

Szülinapi dekoráció

Végül a szülinapozás nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztem, hanem sokkal jobban! Eredetileg úgy tűnt, senki nem tud jönni a családunkból és mi sem tudunk hazamenni majd.. szerettem volna áthívni az utcánkban lakó magyar családot, de ők meg pont Magyarországra utaztak :(
Végig azon törtem a fejem, hogyan tudnék gyerekeket áthívni, hogy igazi zsúr legyen Rebusnak,tudtam, mennyire örülne néhány játszópajtásnak.

Nem sokkal a szülinapja előtt kaptunk egy e-mailt egy kedves baráti családtól, hogy az október 23-i hétvégén meg tudnának látogatni minket. És történetesen 4 gyerkőcük van! :) Jaj nagyon örültünk! Szépen előkészítettünk mindent, feldíszítettük a lakást, én sütöttem cupcake-eket (tudjátok muffinokat olyan csavart krémmel a tetején), megvettük a tortát, az ajándékokat.
23-án (Rebus szülinapján) délelőtt érkeztek meg, és ahogy leültünk ebédelni, egyszer csak megszólalt a csengő... kimentem a ház elé és tudjátok ki állt ott? Az anyukám!! :) Hát képzelhetitek, hogy meglepődtem! Idevonatozott hozzánk teljesen egyedül, hogy meglepje Rebust szülinapja alkalmából. Úgy örültem neki!! :) Szóval ahhoz képest, hogy azt hittük, csak hármacskán ünneplünk majd, végül tízen voltunk.

Az új kis barátnőivel :)

Rebeka rengeteg ajándékot kapott, anyai megítélésem szerint kicsit túl sokat is :) Még magyarországi barátaink is küldtek neki ajándékot, a nővérem csomagja is befutott Németországból, szóval alig győzte bontogatni őket :)
Nagyon jól éreztük magunkat, a hétvégén még elmentünk a zürichi állatkertbe, hajóztunk a zürichi tavon és voltunk Schaffhausenben is a vízesésnél.

Na és milyen a kis kétévesünk? Egy tündér :)
Egyébként tényleg nem panaszkodhatok rá, egyelőre a dackorszaknak csak minimális jeleit mutatja és általában nagyon együttműködő, ha meg szeretnénk vele beszélni valamit.

• Rengeteget beszél, imádja a könyveket (képzeljétek, már egy ideje magának olvas, annyit olvastuk őket, hogy nagyjából már fejből tudja a meséket és hosszasan képes magának olvasgatni így), egyedül eszik és az önálló öltözködésben is egyre ügyesebb. 
• Hihetetlenül vicces! Komolyan, kifejezetten szórakoztató társaság! :)  
• Nagyon szeret énekelni, elég sok dalt próbál már egyedül is visszaénekelni (Mennyből az angyal, Elvesztettem zsebkendőmet, Gryllus Vilmos: Katica, Twinkle Twinkle, Muffin Man). Sőt, mostanában rám szól, ha én is éneklem vele, hogy ő szeretné egyedül :)
• Igazi kis szeretetbomba, egy nap átlagosan 20 alkalommal szalad oda hozzánk, megölel minket és azt mondja: "Szeretlek".
• "Bibizik": van egy apró kis szemölcs a jobb könyököm körül, ez Rebus "bibije". Ha megijed, sír vagy álmos, akkor ezt szokta simogatni és ezzel nyugtatja meg magát. Óriási felfedezés volt, amikor rájöttem, hogy ezzel az autóban is könnyen el tudom altatni, csak oda kell nyújtanom neki a karom, kicsit bibizik és már alszik is! Nagy könnyebbség, mert előtte hosszasan képes volt üvölteni egy-egy autóút alatt :S
• Külön ágyba került: ez még nagyon új dolog nálunk. Nagyjából 10 hónapos volt Rebus, amikor a sűrű éjszakai ébredések miatt a mi ágyunkba vettük. Végül annyira megszerettük mindhárman a közös alvást, hogy később, amikor már átaludta az éjszakát is így maradtunk. Tudom, hogy most nem ez a mainstream gondolkodás a gyereknevelésben, de mi tényleg nagyon szerettük.. úgyhogy kerek egy éven át így aludtunk :) De az utóbbi időben annyit nőtt Rebus, hogy szűkösnek kezdtük érezni, ráadásul elképzeltem, ha újra babát várok majd, akkor a nagy pocakkal végképp nem férünk majd el. Szóval Rebus kapott a szülinapjára egy gyönyörű kiságyat, amit az első perctől nagyon szeret. Büszkén bújik ágyba a saját "ágyikójába" :) Azóta ott alszik, a mi ágyunk mellett és mindhárman szeretjük így :) Reggel nagyon édes, felébred és azonnal mászik át ébreszteni minket is (sokszor egy nagy puszival :)

Végül itt van néhány kedvenc képem az elmúlt évből:

Az önállóság kezdetei, avagy "valahogy magamra küzdöm a cipőt"

Igazi kis lady... tipikus Rebus merengős-nézés :)

Az első hó, amit már ő is felfogott! Emlékszem, milyen meglepetten nézte, ahogy valami hullik az égből..

Apa-lánya: azt hiszem ez az a kép, ami a legszebben bemutatja a kapcsolatukat

Nyár Magyarországon - egy sikeres pecázás után :)

Rebus arcai - búcsú a nyártól Zürichben

Elveszítettünk egy babát...

Sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert kicsit talán túl személyes, túl mély dolog volt ez nekünk. De azt éreztem, olyan sok mindent meghatározott bennem, bennünk ez elmúlt hónapban, hogy "hazugság" lenne nem írni róla.

Szóval a nyáron úgy döntöttünk, szeretnénk, ha mihamarabb megérkezne Rebeka kistesója. A második hónapban pozitívat teszteltem és mindketten ujjongásban törtünk ki Sándorral! Olyan boldogsággal töltött el ez az apró kis titok, hogy valaki úton van, hogy hamarosan újraélhetjük ezt a csodát, hogy babánk lesz... mert tényleg egy csoda az egész, az első pillanatától kezdve.

Persze azonnal felhívtam az anyukámat, tesóimat és a legközelebbi barátaimat, nem nagyon tudtam magamban tartani az örömömet. Tudom, ilyenkor sokszor óvva intik az embert, hogy ne mondja el még senkinek, mert "még bármi lehet", de én mindig is elképzelhetetlennek tartottam, hogy magamban örüljek. Sándor még meg is említette, hogy legalább az első UH-t várjuk meg, mert mi lesz, ha esetleg még sincs baba, akkor majd rosszul fogom érezni magam, hogy elmondtam másoknak. És emlékszem, azt válaszoltam neki, hogy ha ez esetleg megtörténne, akkor én örülnék, hogy elmondtam, mert ezek az emberek nagyon fontosak nekem és tudom, hogy támogatni tudnak szavakkal és imával egy ilyen helyzetben.

Persze nyilván eszembe sem jutott, hogy baj lehet... Rebekával annyira egyszerűen ment minden, problémamentes volt a terhesség, a szülés... úgy gondoltuk, velünk ez úgysem történhet meg.
Aztán 1 héttel a pozitív teszt után egy reggel vérezni kezdtem, Felhívtam az orvost, hogy mi a teendő, azt mondta, ha fájdalmaim lesznek vagy erősödik a vérzés, be kell mennem az ügyeletre. Vártam néhány órát, csak én meg Rebus voltunk itthon, mesét olvastunk összebújva. De a vérzés egyre erősebb lett, úgyhogy összepakoltam és elindultunk a kórházba. Végül mindenféle extra vizsgálat miatt gyakorlatilag a teljes napot bent kellett töltenünk... de ott volt velem Rebus, addigra Sándor is megérkezett és ahogy vártam, akárhányszor Rebusra pillantottan, az jutott eszembe, hogy bármi is lesz, legalább már ő itt van nekünk. Estére aztán igazolódott, hogy a baba elment... nem volt könnyű, de addigra már felkészültem erre is lélekben.

Másnap reggel aztán dühös lettem... leginkább Istenre. Mert én úgy terveztem, hogy maximum 2,5 év lesz a gyerekeim között, úgy terveztem, hogy most azonnal babám lesz, hogy minden rendben lesz, hogy minden úgy lesz, ahogy akarom. Igazából egyáltalán nem számoltam azzal, hogy ezen a téren bárhogy másként is alakulhatnak a dolgok. És ez fájt, dühített.

Mikor elmondtam a barátainknak, családnak, sokan kitartóan imádkoztak értünk és ez nagyon sokat segített. Mostanában olyan sokszor van, hogy szinte tapinthatóan érzem az imák erejét az életünkben, mintha Isten ilyenkor egy védőburkot vonna körénk. Kellettek ezek az imában védett napok, hogy leüljek Isten elé és elmondjam neki, hogy fáj... de a kezébe akarom lerakni ezt az egészet. Hogy úgy legyen, ahogy Ő akarja.

"Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom." (Zsoltárok 127:3)

Ez egy olyan igazság, amit nagyon így éreztem, amikor Rebus megszületett. Igen, Rebus egy ajándék. De nem vettem figyelembe, hogy az Úré, hogy Ő dönti el, kinek, mennyit és mikor ad ebből az ajándékból. Ma már annyiféleképpen lehet befolyásolni a teherbeesést vagy annak elkerülését, hogy szerintem még keresztények sem szokták igazán komolyan gondolni a fenti igeverset (mélyen a szívemben én sem gondoltam..). De ahogy újra és újra végiggondoltam és imádkoztam ezt az egészet, megértettem, hogy a gyerekeink nem az én erőlködéseimből és tervezgetéseimből fognak megszületni. Isten adja majd őket, amikor szeretné.

Nagyon vágyom már rá, hogy újra babát várjak... és kitartóan imádkozom, imádkozunk ezért az ajándékért! :) De tudom, hogy az volt Isten terve, hogy ezen a fájdalmas élményen keresztül átformálja a gondolkodásomat és a szívemet a babáról, akit talán majd egyszer ad nekünk. És tudom, ha egyszer újra pozitívat tesztelek majd, teljesen másképp fogok arra a picire a hasamban gondolni.

Szeretném még egyszer itt is megköszönni Nektek, akik imádkoztatok értünk, meglett a gyümölcse, hálás vagyok Értetek!

Az első 10 kilométerem!

A futás igazi rákattanós sport, mondják, és tényleg így van. Ha az ember egyszer ráérez, utána nehéz abbahagyni.
Nem tudom pontosan, nálam mikor kattant át valami, arra emlékszem, hogy elsőéves egyetemista koromban kezdtem el futkorászni. Akkor az egyetlen célom az volt, hogy levezessem a stresszt (elég nehezen viseltem az egyetemkezdést), úgyhogy egészen ősz végéig szinte minden nap elmentem futni. És valahogy beleszerettem. Utána a következő években eléggé hullámzó intenzitással jártam, bár arra emlékszem, hogy az esküvőnk előtti tavaszt-nyarat végigfutottam, mert hát ugye csinosnak kellett lenni abban az esküvői ruhámban ;) Addigra már elég sok kezdő hibán túl voltam (pl. megfelelő cipő hiánya, helytelen légzéstechnika, helytelen tempóválasztás) és egészen belejöttem, a végére már heti 4-5 alkalommal min. 40 perceket futottam. Azt hiszem ekkor kezdtem el úgy igazán futónak érezni magam.

Aztán jött a terhesség, szülés és Rebus első szülinapjáig egyetlen egyszer sem mentem. Kicsit valahogy túl intenzív időszak volt ez nekem és észre sem vettem, de kimaradt két teljes év futás nélkül.
Úgy igazán akkor kezdtem el újra futni, amikor kiköltöztünk Svájcba és megérkezett a jóidő. Zürich (meg szerintem egész Svájc is) ugyanis egy olyan hely, ami arra lett teremtve, hogy futkorásszanak rajta! :) De tényleg, annyira szép, változatos helyeken lehet itt futni. És rengetegen futnak is, ami nagyon motiválja az embert!

Szóval elkezdtem újra futni és a hónapok alatt szépen tornáztam felfelé a megtett kilométerek számát. Amikor aztán kb. 1 hónapja először futottam egyben olyan 6-7 kilométert, akkor határoztam el magam, hogy márpedig a második babánk megfoganása előtt lefutom a tízet. Valahogy úgy éreztem, ez méltó búcsú lenne, mert tudtam, ha újra babát várok majd, akkor minimum egy újabb évre abbamarad a futás (és akkor még nagyon bizakodóan számoltam).
Azt nem mondanám, hogy profiként készültem a tízre, de azért heti 3-4 alkalommal kitartóan eljártam edzeni. Igaz, ezen a héten annyira borzasztóan sikerültek ezek az edzések, hogy azt hiszem már lélekben kicsit fel is adtam ezt a 10 kilométer dolgot...
Aztán ma amikor elindultam, éreztem, hogy egész jó formában vagyok, jól ment az indulás is, szuper futóidő volt (borús, 20 fok) és kellőképpen sikerült bemelegítenem is. Először nem is a futópályára terveztem menni, úgyhogy csak itt a környéken csavarogtam, aztán végül valahogy mégis a pályánál kötöttem ki. Mire odaértem, már túl voltam 4 kilométeren és ahogy elkezdtem az első kört, éreztem, hogy most vagy soha. Jó a pályán futni, mert sokkal jobban átlátom a távokat és jobban be tudom osztani az erőmet is (cserébe mondjuk borzasztó unalmas tud lenni úgy az 5. kör után). De most az unalom sem fogott ki rajtam, annyira fellelkesültem, hogy éreztem, most meg fogom tudni csinálni, van bennem elég erő. Szépen peregtek a kilométerek, a 8. és 9. között volt egy kis holtpont, ott már nagyon kezdtem érezni a lábam, sőt olyan pontok is fájni kezdtek, amiket korábban nem is ismertem :) De akkor már nem volt sok, az utolsó kilométert laza tempóban végigfutottam, és egyszer csak vége volt, célba értem, hátam mögött a 10 kilométerrel. Azt hittem jobban fogok örülni neki, de inkább csak kicsit meglepődtem, hogy nahát, vége, megcsináltam. De azért jófajta meglepődés volt :)
Utána szépen hazasétáltam és csendesen örültem magamban, hogy készen állok, jöhet a második baba :)

Végül közel másfél óra alatt sikerült lefutni, ami borzasztóan gyenge időnek számít, bár mentségemre legyen mondva, az első 4 kilométert elég nagy szintkülönbségekkel tettem meg. De azért én elégedett vagyok, majd ha egyszer újra a 10 kilométer közelébe kerülök, megpróbálok kicsit az időn is javítani! :)

Mostanra már szokásommá vált, hogy a futás utáni hazasétálást mindig mezítláb ejtem meg, mert valahogy a talpizmaim egy kiadós futás után nagyon kívánják az aszfaltmasszázst :)
Szóval álljon itt egy mezítlábas kép az első 10 kilométerem emlékére:

Aktuális babakönyvtárunk a 20 hónapos Rebekával

Mivel az életünkben óriási szerepet kap az olvasás, gondoltam írok erről is egy bejegyzést, nálunk mik a nagy kedvencek, miket ajánlok jó szívvel.

Rebusnak kb. születése óta folyamatosan olvasok (de tényleg, ott feküdtünk a nagy ágyon, kezemben a színes mesekönyvvel és hangosan, mutogatva, gesztikulálva olvastam a csöppnyi Rebekának :). Hát azt nem tudom, az elején mennyire élvezte, azért a nagy színes képek lekötötték, az biztos. Aztán amikor már elkezdett mászni, egyre kevésbé érdekelte a dolog, csak lapozni akart, a képeket nem is nézte, aztán 5 perc után meg is unta az egészet és ment tovább a dolgára. Gondoltam, ez azért egészséges is egy kis örökmozgó részéről, akinek ugye fontos felfedeznivalója van nap mint nap, úgyhogy türelmesen vártam, mikor jön el végre az igazi meseolvasós korszak (azt hiszem soraimból kihangzik, mennyire vártam már a jobbnál jobb meséket, amiket az ölemben olvasgathatunk :). Eljött az első szülinap is, de még mindig semmi... akkor már több anyukától hallottam, hogy az egyévesének milyen jókat olvas, mennyire szereti, hááát gondoltam, mi még attól messze vagyunk! Hiába próbálkoztam utána is, nem érdekelték a könyvek.
Aztán eljött a 15. hónap és komolyan mondom, egyik napról a másikra egyszer csak beköszöntött nálunk a mesekorszak és azóta is teljes erővel dübörög! :) Egyik reggel elővettük a Boribon születésnapját, Rebus pedig együltében figyelmesen végighallgatta az egészet. Innentől kezdve pedig nem volt megállás, napról napra kérte, hogy olvassunk, hozta lelkesen a könyveket.
Úgyhogy elkezdtem bővíteni a kis házi könyvtárunkat, amiből most megosztom veletek a közös kedvenceinket:

1) Rotraut Suzanne Berner: Böngésző sorozat

Azt hiszem vitán felül ez a jelenlegi kedvencünk. Ami igazán mókás, mert ezek olyan könyvek, amikben csak illusztráció van, szöveg viszont nincs (de így azt szabadon lehet kitalálni ;). Az illusztrációk viszont nagyon szépek, érdekesek, aprólékosak, én még nem ismertem olyan gyereket, aki ne lapozgatta volna szívesen ezeket a könyveket. A szereplők és a helyszínek minden kötetben visszatérőek, nyomon követhetjük, kivel mi történik egy év alatt (pl. növekszik egy kisbaba, szerelmek alakulnak, épül egy óvoda stb.) Kicsit a Teszvesz városra hasonlít, de szerintem szebb kivitelben van megoldva, illetve a szereplők és a helyszínek is valahogy természetesebbnek hatnak nekem.

Több kötete is van (ha jól tudom 4 évszak és egy éjszakai kiadás). Nekünk egyelőre a tavaszi és a nyári böngésző van meg, de tervezzük beszerezni a többit is!

2) Marék Veronika: Boribon könyvek

Szintén nagy-nagy kedvencünk, már egész sok példányunk megvan a sorozatból. Én korábban nem ismertem, valahogy az én gyerekkoromból kimaradt, pedig nem mai könyvek ezek, a sorozat legtöbb példánya először az 1970-es években jelent meg. Nagyon egyszerű, kedves kis rövid történetek egy kismackóról, Boribonról és Annipanniról, a mackó tulajdonosáról. Én különösen szeretem benne, hogy az illusztrációk is nagyon egyszerűek, letisztultak, szerintem sokkal könnyebben átláthatóak így egy kisgyerek számára. És a történetek tényleg rövidek, így a legtöbb másfél éves gyerek figyelmét pont kitöltik.
Szerintem a legjobbak a sorozatból (legalábbis azok közül, amik nekünk megvannak):
- Boribon és Annipanni
- Boribon születésnapja
- Boribon és a 7 lufi
- Boribon autózik

3) Füzesi Zsuzsa: Mondókáskönyvek
Ezt csak újabban kezdtük el napi szinten olvasgatni, valamiért Rebust sokáig nem igazán kötötték le a mondókák, inkább a teljes történeteket vagy a dalokat szerette. Szerintem erre a könyvre mindannyian emlékszünk gyerekkorunkból, főleg a tipikus Füzesi Zsuzsa illusztrációkra, úgyhogy azt hiszem többet nem is kell mondanom róla :)

4) Trixi könyvek
Igazi pénztárcabarát könyvek, mivel darabjuk 200 Ft :) És mégis, Rebus nagyon-nagyon szereti! Nekünk csak egyetlen van belőle, a Ha jön a tél... című, még ajándékba kaptuk, de már rongyosra olvastuk (szó szerint, össze-vissza ragasztgattam, hogy ne essen szét :) Ha jól tudom, a legtöbb
könyvesboltban kaphatóak, igazából nem is könyvek ezek, inkább ilyen kis alakú füzetecskék helyes rajzokkal és egy rövid kis történettel vagy mondókákkal, dalokkal. Egyébként több nyelven is elérhetőek, legalábbis én épp a múltkor fedeztem fel őket itt Svájcban is az egyik boltban.

5) Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék
Gyerekkorom egyik legkedvesebb könyve, a mai napig tisztán emlékszem a történetekre és a rajzokra is. Egyelőre még ismerkedünk vele, csak az első néhány rövidebb mesét olvassuk (mert aki nem ismerné, ez a könyv úgy van felépítve, hogy az elején rövid mesék vannak, aztán ahogy haladunk a könyvben, egyre hosszabb és bonyolultabb történeteket tartalmaz a már nagyobb gyerekek számára). A három kiscica a legnagyobb kedvencünk!

6) Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje
Ez a könyv egyelőre inkább csak tiszteletből került ide, szintén miattam :) Nemrég kaptuk Anyukámtól és egészen elérzékenyültem, ahogy újra olvasni kezdtem, olyan szép ez a versbe foglalt történet. Rebust még csak rövid ideig köti le, de reményeim szerint néhány év múlva már ő is olyan szívesen hallgatja majd, mint ahogy azt én tettem kicsi lányként.

A végére még írok néhány angol nyelvű könyvet is, amiket sűrűn forgatunk itthon:

1) Margaret Wise Brown: Goodnight Moon, The Runnaway Bunny
Az angol nyelvű könyveink közül egyértelműen ez a kettő Rebus legnagyobb kedvencei. Őszintén szólva amikor először kinyitottam őket kicsit meglepődtem, valahogy olyan furcsa stílusúak benne az illusztrációk (pl. egy színes oldalt követ egy fekete-fehér stb.). Én ilyet nem is ismerek magyar
nyelvűek között és azt hittem, Rebusnak is fura lesz, de szemlátomást őt nem igazán érdeklik az ilyen részletkérdések :) És bizony napról napra lelkesen hozza őket, az angol szókincsének a jelentős része ehhez a könyvekhez köthető, nagyon szívesen nézegeti, hallgatja őket.

2) Karen Katz: Lift-the-flap books
Nekünk ezek közül két példányunk van, a Where Is Baby's Mommy? és a Where Is Baby's Belly Button? címűek, mindkettőt szereti Rebus, az előbbit talán kicsit jobban. Ami nagyon tetszik ezekben a könyvekben, hogy jobban bevonja a kis olvasókat is azáltal, hogy nekik kell minden oldalon felhajtani a lapokat, így ténylegesen együtt keressük például a bújócska közben rejtőzködő anyukát :)

Hát egyelőre ennyi, néhány hét múlva hazautazunk Magyarországra és reményeim szerint akkor bővül majd a kis könyvtárunk újabb izgalmas, szép darabokkal. Most viszont felébredt Rebus, úgyhogy megyek is mesét olvasni! ;)

Légzéstechnika vajúdás és szülés alatt

Ez már egy ezer éve tervezgetett bejegyzésem, csak mindig elhalasztottam a megírását. De most megígértem egy barátnőmnek, hogy még a szülése előtt megírom, úgyhogy íme :)

Szóval mivel egy meglehetősen hosszú és nehéz szülésben volt részem Rebuskával és úgy gondolom, hogy a légzéstechnika nélkül nem nagyon bírtam volna a több napi vajúdást, ezért fontosnak tartottam, hogy leírjam a tapasztalatimat ezzel kapcsolatban, mert szerintem tényleg hasznos és igazából nagyon egyszerűen elsajátítható.

Elvileg 3féle légzés van, ami a vajúdáshoz és szüléshez kell, én ismertem mind a hármat, de végül csak kettőt kellett használnom. Azért leírom mind a hármat, mert sokaknak kell az a harmadik is.

1) 4/5-ös hasi légzés - vajúdáshoz

Nekem ez segített a legtöbbet! Ha a többit nem is, de ezt mindenképpen érdemes gyakorolni, én már a jóslófájásoknál vagy pici görcsölgetéseknél is mindig használtam, főleg a terhesség vége felé és általában elég gyorsan elmulasztotta őket. 

Szóval ez hasi légzés, tehát nem a mellkasba kell venni a levegőt, mint alapesetben, hanem a hasba. Ebben a videóban mutatják és magyarázzák is (angolul).

Először érdemes begyakorolni azt, hogy a hasunkba áradjon a levegő. Ezt háton fekve a legkönnyebb: tedd a hasadra a kezed, végy egy  jó mély lélegzetet, de ne a mellkasodba próbáld juttatni a levegőt, hanem a hasadba, érezni fogod, ahogy emelkedik. A vállak hasi légzésnél mozdulatlanok (a mellkas egy picit megemelkedik, ahogy áthalad rajta a levegő), azt az érzést kell elérni, hogy a has megtelik levegővel.

Az orron vegyük a levegőt és a szánkon át fújjuk ki. Ha már megy a hasi légzés, akkor csak ütemezni kell, ez a 4/5-ös légzés: lassan, 4 ütem alatt belégzünk az orron, majd szintén lassan, 5 ütem alatt kifújjuk a szájon. Elég lassan célszerű ezt csinálni, egy teljes 4/5-ös légzés kb. 10 mp-ig tartson (egy rendes fájás alatt kb. 4-5x fogsz így lélegezni). Ha most így lélegzünk egy darabig, érezhetően ellazulnak az izmaink, ez fog segíteni a vajúdásnál is.

Egy barátnőm a múltkor mondta, hogy nem érti, én miért mondogattam neki ezt a légzéstechnika dolgot, neki ettől még fájtak a fájások. Mondtam neki, hogy hát igen, a fájások olyanok, fájnak :) 

Szóval ne érjen majd csalódás, ettől valóban kb. ugyanúgy fájnak a fájások. Bár emlékszem, amikor nagyon bele tudtam feledkezni a vajúdásba és a légzésbe, akkor egy-egy erősebb fájás is sokkal gyengébbnek tűnt, de azért ez nem minden fájásnál volt így. 

Ami szerintem ennek a légzésnek a legnagyobb haszna, hogy amennyire lehetséges, ellazítja az izmaidat a fájás alatt, így azok tovább bírhatóak. Ezen kívül, mivel a légzésre és a légzés ütemére koncentrálsz, sokkal könnyebb nem az adott fájásra figyelned. Egy gyors szülésnél ez valószínűleg nem befolyásol olyan sok mindent, de ha a vajúdás elhúzódik, akkor meggyőződésem, hogy a légzéstechnika nagyban hozzásegít, hogy ne veszítsd el teljesen az eszed és erőd a végére sem. 

És ami nekem még (főleg a vajúdás első felében) segített, ha ezt a légzést ritmusos, hintázó mozdulatokkal vagy akár vizuális képekkel  (nekem a vízfelszínen ringatózom kép jött be :) kombináltam, na ilyenkor tényleg alig éreztem 1-1 fájást (bár hangsúlyozom, a vajúdás kezdetén, amikor még nem annyira intenzívek a fájások).

2) Pihegő légzés - átmeneti szakaszhoz

Én ezt a légzést nem használtam, nem tudom miért, nekem nem volt ilyen: ezt akkor kell használni, amikor már nyomni akarsz, de még nem szabad. Amúgy ezt biztos ismeritek is, az összes filmben ez van szülés jeleneteknél, amikor így szájon át ki-be gyorsan piciket lélegzel. Elvileg ez segít kihúzni azt a kevés időt, amíg a baba leér a szülőcsatorna végére és lehet nyomni, de erről nincs saját tapasztalatom.

3) Hasprés - kitoláshoz

Ez a legtrükkösebb :) Amikor nekem szülésfelkészítőn tanították, állítólag annyira jól csináltam, hogy az előadó nő középre fektetett, hogy mindenkinek megmutassam, hogyan kell. Csak akkor ott elfelejtett megemlíteni egy nagyon fontos részletet, úgyhogy szülésnél az első 3-4 alkalommal semmire sem jutottam a tökéletes hasprésemmel... na de én megosztom veletek a titkot :D

Szóval itt a légzés lényege az, hogy nem az izmaiddal mint az őrült préseled ki magadból babát, hanem a levegővel a hasadban próbálod meg kisegíteni :) 

A gyakorláshoz megint érdemes a hátunkra feküdni és orron át venni a mellkasba egy jó nagy adag levegőt (amekkorát csak tudsz). Ha ott van a levegő, egyszerűen "át kell tenni" a hasba. Nagyon vicces, érezni és látni lehet, ahogy a mellkas hirtelen lelapul, a has meg megnő :) Ezután tedd vissza a mellkasodba (sokáig nem lehet vele ide-oda játszani, mert elfáradsz) majd fújd ki szájon. Ez a levegő-áthelyezés csak azért kell, hogy ráérezz, hogyan kell a hasadba préselni a levegőt. Ha már megy, akkor vedd a mellkasodba, majd erősen nyomd át a hasadba, tartsd így egy kicsit, nyomva. Érezni fogod, ahogy a levegő benned nyomul lefelé (illetve ha épp babát vársz, akkor azt, ahogy a babát nyomja lefelé).

Most még érdemes kipróbálni mindenféle légzés nélkül csak simán hasból nyomni: érezni lehet, hogy valahogy más, mintha erősebb nyomás terhelődne belül az alhasra, amikor a légzéssel nyomunk.

És végül a titok, amit nekem 4 nyomás után az orvos magyarázott el a szülőágyon :) A kitolás olyan, hogy érezni lehet, amikor jön a fájás (vagyis inkább ez már csak olyan nyomóinger, nem erős fájás). Ekkor kell egy nagy levegőt venni a mellkasba (meg általában mondják is, hogy nagy levegő, szem-száj becsuk), majd amikor megérkezik a fájás, lenyomni a hasba és nyomni, ott tartani ameddig csak bírod. Azt mondják, az a jó, ha egy fájás alatt 2x tudod ezt megcsinálni. 

Viszont nem az a lényeg, hogy milyen erővel nyomsz, hanem hogy meddig tartod ki! Ez egy nagyon erős inger lesz, hogy nyomnod kell, szóval úgysem tudod majd gyengén csinálni, viszont ha teljes erővel préselsz, azt nem tudod sokáig kitartani. Nekem az orvos mondta, hogy úgy van ez, hogy az elején a nyomásra csak kicsit megmozdul a baba feje, viszont aztán ahogy kitartod a nyomást, az alatt csúszik kifelé.

Szóval az elején én nagyon erősen nyomtam és semmit sem haladt Rebus, utána, hogy ezt elmagyarázta, 3-4 nyomás alatt kint volt. Ráadásul ha hosszasan tartod ki, az a gátnak is jobb, hiszen szépen egyenletesen terhelődnek ott az izmok, szövetek.

Hát ennyi :) Szerintem érdemes ezeket naponta gyakorolgatni szülés előtt, hogy ott majd tényleg már automatikusan menjenek. Illetve esetleg még segítség lehet a felkészülésben, ha néhány vajúdó pózt átnéztek, hogy legalább ötletek legyenek, aztán majd úgyis ott fogjátok érezni, épp melyik esik jól. Vajúdás alatt nekem még nagyon jól esett a forró fürdő vagy zuhany is, illetve, ha Sándor masszírozta a combomat, derekamat. A végén, a szülőágyon pedig, ha vizes ruhával törölgette a homlokomat.

És végül megosztom veletek a legjobb tanácsot, amit szülés előtt kaptam: ne félj tőle, csak készülj úgy az egészre, mint egy teljesen újszerű, különleges élményre!

Imádkozzatok érte sokat!

Hajrá minden szülés előtt álló kismamának, én már alig várom a másodikat! :)

Rebeka elválasztása

Rebust egész pontosan 1,5 évig + 1 hétig szoptattam, lezárult hát ez a korszak is. Nekem egy nagyon meghatározó és különleges élmény volt az elválasztása, ezért meg akartam örökíteni ezt is.

Amikor Rebus megszületett, úgy voltam vele, hogy szeretném sokáig, legalább egyéves koráig szoptatni, ha lehetséges. Szoptatás szempontjából egyébként tényleg nagyon szerencsésnek mondatom magunkat, mert az első perctől kezdve nagyon könnyen ment a dolog mindkettőnknek és én végig nagyon élveztem az egészet!
És végül így is lett, kb. féléves koráig csak anyatejet kapott, utána fokozatosan csökkent a szoptatások száma, végül egyéves korára már csak este lefekvés előtt szoptattam, illetve akkoriban még éjszaka nagyon sűrűn kelt (óránként...), úgyhogy ezen kívül éjszaka is. Ahogy egyéves lett számomra valahogy természetes és kényelmes is volt, hogy tovább szoptassam, láttam rajta, hogy ő is igényli még, úgyhogy igazán eszembe sem jutott, hogy elválasszam.

Aztán először olyan 15 hónapos kora körül éreztem azt, hogy lassan itt lesz az ideje, szóval gondoltam teszek egy próbát, de Rebus nagyon nehezen viselte a dolgot, elképesztően ellenkezett, nagyon sírt, nem is lehetett megnyugtatni, úgyhogy hagytam, mert továbbra sem éreztem azt, hogy mindenképpen most akarom elválasztani.
Kb. 1,5 hónappal később újra próbálkoztam, továbbra is igen kevés sikerrel, szóval újra hagytam a dolgot, majd később...

Aztán amikorra másfél éves lett, felmerült, hogy gyógyszert kellene szednem és azt szoptatás alatt nem akartam. Illetve egyre több apró jelből úgy vettem észre hogy, megérett ő is az elválasztásra, pl.:

• Az elaltatásához addigra kialakult már egy stabil rutinunk, aminek ugyan része volt a szoptatás, de ugyanolyan fontos volt számára a többi momentum is. Nálunk ez úgy nézett ki, hogy fürdetés, vacsora, esti mese, imádkozás, búcsú apától és szoptatás.
• Egyre többször nem a szoptatás alatt aludt el, hanem csak utána, a hátát simogatva, suttogva-énekelve.
• Éjszaka ha ébredt, sokszor már csak 1-1 kortyot szopizott és aludt is tovább.
• Éppen nem fogzott, nem volt beteg és a szeparációs szorongás is alábbhagyott.

Szóval egyik reggel felébredtünk és úgy döntöttem eljött a mi időnk. Reggeli után leültettem velem szemben és szépen, nyugodtan elmondtam neki, hogy ezentúl úgy fogunk tentézni, hogy nem lesz több pipi/cici (így hívta a szoptatásokat :). Kérdeztem, hogy ez így jó lesz-e, mondta, hogy jó.

Aztán napközben is sűrűn elismételtem ezt neki, hogy tényleg fokozatosan tudatosuljon benne.

Eljött a délutáni alvás ideje (ahol egyébként nem szokott szopizni, így ez csak afféle bevezető kör volt), ott elismételtem neki újra ezeket. Kicsit sírdogált, de aztán belenyugodott és elaludt.

Az igazi megmérettetés este jött, addigra ugyan már rengetegszer átbeszéltük a dolgot, de meseolvasás közben igen csak össze volt szorulva a szívem, hogy mindjárt jön a rettenetes sírás és én azt hogy fogom bírni... Szóval vége lett a mesének, imádkoztunk, pápáztunk apának aztán bemászott a helyére, ahol szoptatni szoktam. Ajjaj... odafeküdtem mellé és képzeljétek nem történt semmi! :) Halkan suttugva mondta, hogy épp melyik dalt énekeljem és szépen elaludt. Mindenféle sírás vagy a szopi akár említése nélkül... Hát nem akartam elhinni! :) 

Az első két éjszaka utána még nehéz volt, mert sűrűn ébredt és kicsit sírt is, de egyáltalán nem volt vészes, viszonylag hamar, 5-10 perc alatt megnyugodott. A 3. éjszaka már csak egyszer ébredt és azonnal vissza is aludt, a 4. éjszakától pedig elkezdte átaludni a teljes éjszakát. 

Hát én voltam a leginkább ledöbbenve, hogy ennyire gyorsan, egyszerűen és fájdalommentesen zajlott az egész! Azóta sem kérte egyszer sem, sőt, néha odaszalad hozzám és rám mutat, hogy "pipi", akkor mondom, hogy "hát Rebus az már elfogyott" és ő nagy kacagásba kezd, hogy milyen vicceset mondott, hiszen már nem szopizunk :)

A legjobban az alvása rohamos javulása lepett meg, igaz, most tényleg épp alábbhagyott nála a fogzás (kb. 1 hete, pont mikor elkezdtem az elválasztását), szóval még meglátjuk, mi lesz ha újraindul... egyébként mivel ott alszik mellettem (és mivel nekem még azt hiszem jó néhány éjszaka lesz visszaszokni a mélyalvásra, mert én ugyanúgy kb. óránként megébredek...) látom, hogy így is sokszor megébred, néha kicsit még morog is, de fészkelődik, helyezkedik és alszik is tovább. De nem sír fel, nem kér inni vagy enni... el sem hiszem, már komolyan nem is emlékszem rá, milyen átaludni egy teljes éjszakát! :)

Magamnak egyébként az egésszel kapcsolatban azt szűrtem le, hogy tényleg olyan oda-vissza folyamat ez, te figyeled a babát és ő figyel téged, aztán szép lassan összeérnek az igények. Egyébként én úgy láttam, hogy az is rengeteget könnyített a dolgon, hogy szépen felvezettem az egészet, újra meg újra átismételtük így tényleg tisztában volt vele, mit szeretnék és nem érte hirtelen megrázkódtatásként az egész. Kicsit furcsa is volt látni, hogy ennyire könnyen elengedte a dolgot, én azt sem vettem észre, hogy többet bújna hozzám vagy bármi. Tényleg egyáltalán  nem viselte meg az egész. 

 

Szóval vége van ennek is, nincs már több babám, nagylányom van... szerettem ezt az időszakot, annyi mindent tanultam közben, annyit változtam. De nagyon élvezem most ezt a totyogó korszakot is, olyan jó, hogy egyre több mindenbe be tudjuk vonni!

Szeretem!! :)

Rebeka 1,5 éves lett!

Rebus a múlt héten másfél éves lett...már másfél éve velünk van, egészen felfoghatatlan! :) Vagyis inkább az, hogy volt idő, amikor nem volt velünk. Annyira ott van már az életünk minden apró részletében, annyi közös emlék fűz már minket, hármunkat össze, hogy tényleg néha úgy érzem, mindig is része volt a mi kis életünknek.
Szóval álljon itt egy poszt Rebeka megörökítéséül (annyira szeretem már most is újraolvasni egy-egy régebbi bejegyzésemet, olyan sok mindent elfelejtettem már arról, amikor még "kicsi" volt... szeretem, hogy ezek az emlékek le vannak írva és így maradandóak).

Aktív térhódításban vagyunk! :)

16 hónapos volt, amikor elkezdett járni, igaz, kb. fél hónapig csak néhány lépést tett, annyira nem érdekelte a járkálás. Aztán egyik napról a másikra ráérzett a dologra és onnantól nem volt megállás, mostanra már szalad, nagyon édes és rettenetesen élvezi. Egész nap fel-alá járkál a lakásban, mondja a magáét és hozza-viszi a játékait. Ha kimegyünk az utcára, ott még sokszor látom rajta, hogy kicsit megrémisztik az autók, idegenek és gyakran kéri, hogy vegyem fel, de ha fogom a kezét, egész sokat sétál már velem. Az elmúlt 1 hónapban így már csak alig-alig használtuk a babakocsit, mert nem nagyon marad meg benne, ha hosszabb útra indulunk, akkor inkább a karikás kendőt vagy a meitait viszem, így ha elfárad, akkor magamra kötöm és megyünk tovább.

"Anya, gyejeeee!"

Ez az a mondat, amit egyre többet hallok tőle :) Nem hiszem el, hogy már ennyire mondja a magáét! Elképesztően sokat beszél, gyakorlatilag alig van csöndben. Mostanra már kb. olyan 100 szót mond és szerintem kétszer ennyi, amit megért, így alapszinten már nagyon jól lehet vele kommunikálni. A legtöbb igényét egyszavas mondatokkal ki tudja fejezni, meg tud kérni, hogy adjak neki enni/inni, menjünk sétálni+hintázni, olvassak neki mesét stb. És ez annyira jó! :) Nagyon élvezem, hogy tudok vele beszélgetni, sokat nevetünk együtt, azt hiszem örökölte a humoromat :D

Az elmúlt hetekben bár még csak ritkán, de elkezdett két szavas mondatokat is használni (pl. baba sír, baba tente stb.). Tényleg elképesztő ezt látni, hogy ez a kicsi ember több, mint 12 hónapig szinte csöndben hallgatta, mi folyik körülötte, aztán egyszer csak elkezdi visszamondani mindazt, amit magára szedett. Minden egyes nap átlagosan 2-3 szót tanul, úgyhogy nagyon kifizetődő ekkora gyerekeket tanítani, igazi sikerélmény, mert hihetetlenül gyorsan tanulnak! :)

"One, two, three..."

Már főzni is tud! :)

Az, hogy kiköltöztünk Svájcba talán a napi rutinunkra annyiban volt a legnagyobb hatással, hogy elkezdtünk angolozni Rebussal. Nem igazán volt ez tudatos döntés, inkább így hozta a helyzet. Amikor Rebus megszületett, Sándor nagyon szerette volna, ha angolul beszélek hozzá, de nekem ez valahogy idegen volt, nem éreztem jól magam a helyzetben, így hagytuk. Aztán amikor kiköltöztünk, igencsak limitált volt a játékok száma, amit magunkkal hozhattunk, így kb. 2-3 mesekönyvből kellett gazdálkodnunk, ami nagyon hamar kevésnek bizonyult. Így aztán úgy döntöttem, rendelek neki angol

könyveket és azokat angolul kezdtem el olvasni neki. Egyáltalán nem zavarta, sőt, mintha észre sem vette volna. Ugyanúgy elkezdtük tanulni a szavakat a képek alapján, mint azt tettük a magyar könyvekkel és legnagyobb meglepetésemre épp ugyanolyan gyorsasággal is ragadtak rá az angol szavak, mint a magyarok. Így mostanra már egyre bővülő angol szókincse van, sőt az elmúlt hetekben megtanult angolul 10ig számolni is (magyarul még nem megy, mert az angol számok sokkal rövidebbek és könnyebben ejthetőek). Igaz, a számok sorrendjét még néha keveri :)

Önállósodik

Ez szintén nagyon új, azóta igazán kifejező, hogy stabilan járni kezdett. A járástanulás előtt-alatt a fejlődéslélektan leírja a szeparációs szorongás egy újabb hullámát és hát jelentem... tudnék mesélni! Huh... nagyon anyás volt úgy kb. 1-2 hónappal a járás megindulása előtt. Gyakorlatilag egyáltalán nem maradt meg a szobában, ha nem látott, sőt, akkor is lehetőleg karnyújtásnyira kellett, hogy legyek tőle. Az idegenektől is nagyon félt, teljesen esélytelen volt, hogy bárkivel is megmaradjon rajtam vagy Sándoron kívül. Szóval reménykedtem, hogy ez tényleg rohamosan javul majd a járás tökéletesedésével és valóban! :) Épp a minap ujjongtam Sándornak, hogy milyen szépen eljátszott Rebus, jött-ment a lakásban, néha kiabált egyet, hogy ellenőrizze, hol vagyok aztán ment is tovább a dolgára. Új dolog most az is, hogy egyre gyakrabban mondja, hogy "nem" ha etetni vagy mondjuk kézen fogva vezetni próbálom, mert hát ugye ő már egyedül...

Én meg csak nézem őt ámulva, hogy már itt vagyunk, elkezdődött... elindult nélkülem felfedezni saját magának a világot. Ami egyébként fantasztikus és nagy öröm látni! De valahol tényleg olyan hihetetlen, hogy nemrég még csak egy aprócska kisbaba volt, aki boldogan szuszogott a mellkasomon szoptatás után... tényleg elszaladt az idő, tényleg elröppentek a nehéz, kialvatlan napok is (mert bizony mostanra végre stabilan átalussza az éjszakát, de erről majd írok legközelebb!).

Isten egyik legnagyobb ajándékai az életemben!

Hát különleges időszak most ez is... de NAGYON élvezem, minden kihívásával együtt!
Végül álljon itt a Rebeka Best Of válogatás:

• Imádkozik: ülünk az asztalnál, vacsorához készülődve, rám néz kérdően: "Ámin?" (= ámen, azaz imádkozunk?), mondom, igen, erre ő: "badabada, ámin!" :)
• Engedelmes: mondtam neki, hogy az erkélyre egyedül sosem mehet ki. Bólintott és mutatta, hogy "nem-nem". Néhány hónappal később az erkélyen terítettünk meg reggelihez. Leültünk Sándorral, de Rebus nem jött. Sándor hívta, hogy jöjjön reggelizni, ő meg csak állt, nézett szomorúan, aztán sírni kezdett. De nem jött ki! Akkor jöttem rá, hogy ő még mindig emlékszik, hogy egyedül nem szabad kimennie... kis ügyes! :) Akkor kézen fogtam és kimentünk együtt.
• Gyakorol: néhány hónapja kezdődött nála, hogy ha valami nem tetszik neki, sikítani, kiabálni kezd. Mondanom sem kell, nem voltunk elragadtatva a dologtól, úgyhogy kitartóan mondogattuk neki, hogy ezt bizony nem szabad. Megjegyezte, bár sokszor csak utólag jut eszébe, de ez más kérdés :) Gyakori, hogy sétál a lakásban és egyszer csak kiált egyet, úgy a semmibe. Először nem is értettem mi ez, amikor láttam, hogy a kiáltás után gyorsan mondja: "nem-nem". Majd ezt még elgyakorolta néhányszor! :) 
• Mindenről van véleménye: egy jó darabig működött nála az a játék, hogy ha kérdő hangsúllyal kérdeztem tőle valamit, függetlenül attól, hogy értette-e a kérdést válaszolt igennel vagy nemmel. Elképesztően tetszett mindenkinek, hogy random kérdésekkel bombázhatja a gyereket, pl.: Rebus, a Fideszre szavazol? - Aha / Rebus, szereted a Britney Spearst? - Neeeem.... és így tovább, órákig lehetett vele ilyet játszani :)
• Oh boy!: az utóbbi napokban vettem észre, hogy valami fura szót mond, de először nem értettem, mi az. Egyszer aztán levert valamit és hallom: "Oh boy!" Nem hittem a fülemnek, hát honnan tanult ilyeneket ez a gyerek? :) Később többször is rajtakaptam magam, ahogy valamire azt, mondom "Oh boy!" :) Sőt, azóta már azt is hallottam tőle, hogy "Oh my!" A kéttannyelvű gimnázium hatásai... :)

Böjtölök

Az elmúlt hetekben hoztam egy döntést és gondoltam megosztom veletek. Böjtölni kezdtem, bár nem egészen a hagyományos módon :)

Szóval mostanában sok-sok gyakorlati kérdés foglalkoztatott a mindennapjainkkal kapcsolatban. Felmerült bennem, hogy talán ideje lenne elválasztani Rebust, gondolkodtam az altatásán és azon is, mi mindent csinálhatnánk együtt. Aztán itt Svájcban most egy kicsit újfajta napirend szerint élünk, sok új szokást kell kialakítanunk, ezeken is agyaltam, Sándorral milyen közös programjaink legyenek, miket csináljunk stb.

Egy idő után viszont kezdtem észrevenni magamon, hogy túlságosan is foglalkoztatnak ezek, nagyjából a teljes napomat kitöltik. Ráadásul egyre jobban frusztráltak is, mert úgy éreztem, nem találok válaszokat.

Persze újra és újra Isten elé vittem ezeket a kérdéseimet, de nem nagyon kaptam választ. Illetve nekem nem tetszettek a válaszok :) Isten mindig "csak" arra emlékeztetett, hogy kitartóan cselekedjem a jót, kitartóan szeressek stb. Úgy éreztem ezekkel nem tudok igazán mit kezdeni, szóval agyaltam tovább a saját válaszaimon.

Aztán teltek-múltak a napok és végül úgy döntöttem, nem ignorálom tovább Isten válaszait, mert valahol csak ott kell lennie a bölcsességnek (ennyi élettapasztalatom már van! :). Szóval leültem, imádkoztam, Bibliát olvastam és megnyitottam a szívem, mondjon bármit is az Úr. Elmondtam neki, hogy tele vagyok kérdésekkel és kételyekkel, néha úgy érzem, fogalmam sincs, mit csinálok és azt egyáltalán jól csinálom-e. És ahogy ezt kiöntöttem Istennek, sok-sok ige jutott eszembe. Arról, hogy ahol a kincsed van, ott lesz a te szíved is (Máté 6:21). És arról, hogy az első és nagy parancsolat, hogy szeressem Istent, a második pedig, hogy a társaimat (Máté 22:37-39). Meg arról, hogy a jó dolgokon elmélkedjek, ezekre tekintsek (Filippi 4:8). És valahogy megértettem, hogy a szívem rossz helyen van. Hogy olyan dolgokkal töltöm meg nap mint nap a gondolataim, amiknek nincs igazi értéke. Hogy nem jó a fókusz. El kell engednem azt, hogy hogyan legyek jobb feleség, anya stb. Azért adta Isten azokat a válaszokat amiket, mert azok a valódi válaszok a valódi kérdésekre. 

Elképzeltem Rebust 20 év múlva... hogy mit szeretnék, milyen legyen ő, milyen legyen a kapcsolatunk. És azt találtam, hogy azoknak a kérdéseknek, amik foglalkoztattak (mikor választom el stb.) semmilyen hatása nincs arra, amit valóban szeretnék. Mert azt szeretném, ha Rebus 21 évesen Istent keresné, Vele élne, éppen bármiben is van. Mert tudom, hogy TÉNYLEG CSAK EZ SZÁMÍT. És azt szeretném, ha olyan kapcsolatunk lenne, ami mindig csak erre vezeti, erre segíti. És kész. Ennyi.

Persze nyilván az embernek akkor is foglalkoznia kell ezekkel, mert a mindennapi feladatok része ez is, de úgy éreztem, muszáj kicsit kikapcsolnom ezeket a dolgokat és "keresni előbb az Isten országát." (Máté 6:33)

Így aztán úgy döntöttem, kihívást intézek magam felé: a következő hétben megpróbálok úgy élni, hogy kizárólag csak azokra a dolgokra figyelek, amik Isten szerint elsőbbségre méltóak. Igékkel és nem frusztrációkkal töltöm meg a gondolataim és a szívem. Egy hétig félreteszek mindenféle kérdést, hogy felszabadítsam a helyet annak, amit Isten mutatni szeretne, egyfajta böjtként.

Remélem lesz lehetőségem beszámolni Nektek!

A legújabb kedvenc köretünk : sült céklás répa

Tudom, illene gyakrabban bejelentkeznem, de aki költözött már külföldre, az tudja, hogy az első időszak elég sűrű tud lenni a sok intéznivaló miatt. Igazából mostanra lassan sikerült mindent megoldanunk, a telefonjaink elvileg a héten megérkeznek majd és nagyjából ezzel meg is leszünk egy időre.

Közben komolyan egyik ámulatból a másikba esünk, hogy Isten milyen elképesztően gondoskodik rólunk. Kiderült ugyanis, hogy itt Svájcban tavaly született egy olyan törvény, ami alapján magyarként (másik 7 európai ország polgáraival együtt) csak 1 évre kaphatunk vízumot (illetve csak egy nagyon kis százaléknak adnak hosszabb időre), így L típusú vízumot kaptunk B helyett. 

Ez leginkább azért gond, mert ezzel a típusú vízummal sokkal nehezebb lakást találni itt Zürichben (halkan megjegyzem, külföldiként amúgy is borzasztóan nehéz...) és mivel tudtuk, hogy áprilisban költöznünk kell, hát nem nagyon örültünk a diszkriminációnak. Imádkoztunk, reménykedtünk és megállapítottuk, hogy tényleg igazán egy szavunk sem lehet, már azt csodaként emlegetik itt a helybéliek, hogy Magyarországról sikerült lakást bérelnünk. 

És képzeljétek, a múlt hét végén írt a főbérlőnk, hogy úgy döntött hosszabban marad Magyarországon és ha érdekel bennünket a dolog, akkor szívesen kiadja nekünk ezt a lakást egészen 2015 áprilisáig! Hát nem szuper???! Annyira örülünk és hálásak vagyunk! Nagyon megszerettük ezt a lakást és környéket, úgyhogy mondanom sem kell, érdekelt bennünket a dolog :)

De a sok intéznivaló mellett a másik ok, amiért nem írtam, hogy egy időre "szabadságot vettem ki". Nagyon sűrű volt az utolsó pár hónapunk otthon, kicsit talán túl sűrű is és eléggé kimerülten érkeztünk meg Zürichbe mindketten Sándorral, úgyhogy úgy éreztük, eljött az ideje, hogy kicsit takarék üzemmódba kapcsoljunk (már amennyire a körülmények lehetővé teszik) és egyszerűen csak pihenjünk és élvezzük a mindennapokat. Úgyhogy az elmúlt hetekben pont ezt tettük :) Várost néztünk, olvastunk, filmeztünk, nagyokat sétáltunk, teázgattunk és persze sokat játszottunk Rebussal :) És jelentem NAGYON jól esett!

De most már kezdünk visszarázódni a kicsit dolgosabb hétköznapokba, úgyhogy igyekszem majd ide is gyakrabban írni. Addig is megosztom Veletek a jelenlegi legkedvencebb köretünket, ami finom, gyors, olcsó és még egészséges is :) Sőt, Sándor is szívesen megeszi, pedig ő hogy is mondjam, nem annyira szabadszellemű a gasztronómia terén (igen, ez a rendkívül diplomatikus megfogalmazása annak, hogy kissé válogatós :)). Szóval íme a recept, próbáljátok ki, az első kóstolás után biztosan gyakori vendég lesz nálatok is!

Sült céklás répa

Hozzávalók (4 főre):

• 4 közepes méretű cékla
• 4-5 közepes méretű répa
• 3-4 ek olaj
• 1 kk só
• 1/2 ek méz

A sütőt előmelegítjük 220 fokra. A céklákat és répákat megpucoljuk, a céklát kisebb kockákra vágjuk, a répát felkarikázzuk. Egy hőálló tál aljába öntjük az olajat, majd mehetnek bele a zöldségek és a tetejére a só, ezután az egészet alaposan összeforgatjuk és lefedve a sütőbe tesszük. Ez egy viszonylag nagyobb adag, így kb. 40 perc alatt sül meg. Én olyan 20 perc után mindig kiveszem és megnézem, mennyire puhák a zöldségek, illetve az egészet kicsit átforgatom, így egyenletesebben sülnek-párolódnak meg. Ha már kellőképpen puhának érezzük őket, akkor rácsorgatjuk a mézet, kóstoljuk, ha kell, még picit sózhatjuk (én úgy szeretem, ha olyan kellemesen mérsékelt az íze). Miután ízesítettük, még szerintem érdemes lefedve hagyni 10 percet, hogy kicsit összeérjenek az ízek. 

Így néz ki, mielőtt betenném a sütőbe - igazi szín- és ízkavalkád! :)

Szerintem mindenféle húsokhoz vagy halhoz kiváló, de én még azért szoktam készíteni hozzá egy kis rizst vagy krumplit is, mert ebédnek önmagában a hús mellé talán nem eléggé kiadós. De tényleg nagyon finom, próbáljátok ki Ti is! :)

Megérkeztünk Zürichbe!

Jó régen írtam már, elképesztően gyorsan elszaladt az utolsó 2 hónapunk Magyarországon. Gondoltam, hogy zsúfolt lesz, de őszintén szólva egyáltalán nem voltam rá felkészülve, hogy ennyire.

Még most sem hiszem el, hogy tényleg vége, tényleg sikerült összepakolni, áthurcolkodni stb.

És hogy tényleg itt vagyunk, mind a hárman. 

Végül olyan szépen összejött minden (köszönöm Uram!!!), hogy együtt tudtunk kiköltözni Zürichbe, nem kellett hónapokat külön lennünk, amiért kimondhatatlanul hálásak vagyunk! Nekünk minden olyan ismerősünk, aki élt kint Svájcban, azt mondta, ne számítsunk sok jóra, nagyon nehéz lesz albérletet kapnunk, illetve azt tanácsolták, először jöjjön ki Sándor egyedül, béreljen egy szobát, intézzen el mindent és folyamatosan pályázzon albérletetekre, így talán 2-3 hónap alatt talál majd egyet... mondanom sem kell, nem voltunk nagyon elragadtatva az ötlettől, hogy hónapokig külön éljünk.

Úgy voltunk vele, azért próbálkozunk Magyarországról is, nem veszíthetünk semmit. És képzeljétek, találtunk egy magyar nőt, aki hazament néhány hónapra és meghirdette a lakását kiadni. Írtunk neki és pár napon belül már alá is írtuk az albérleti szerződést! Annyira örültünk, hogy nem kell külön költöznünk!

Persze így kicsit kapkodósra sikerültek az ünnepek, mert rengeteg volt az intéznivaló és mindenkitől el akartunk még gyorsan búcsúzni, mellette pedig vásároltunk, dobozoltunk stb. Nem mondom, a végére rettenetesen elfáradtunk.

A környék

Végül aztán január 15-én felszálltunk a repülőre mindhárman, majd bő fél nap alatt meg is érkeztünk az új otthonunkba. Mi Zürich "Hönggerberg" részén lakunk, ez egy lakópark egy erdős dombon, illetve itt van mellettünk az ETH (egyetem) egyik kampusza is (igaz, Sándor a másikon dolgozik, ami a belvárosban van). A lakásunk nagyon kis takaros, egy nyolclakásos társasház 3. (legfelső) emeletén van. 

Van egy pici erkélyünk is és szép a kilátás. Tetszik nekem ez, hogy egy dombon lakunk, igaz, így sokat kell emelkedőn sétálni, de hát legfeljebb kicsit megizmosodom! :)

Van a ház mögött egy óvoda és egy játszótér is, rögtön az első napunkon már ki is próbáltuk Rebussal ;)

Ami érdekes, hogy nincs a lakásban mosógép, hanem a ház aljában van egy mosószoba és egy szárítószoba is (a szárítószoba képzeljétek olyan, hogy egy hatalmas ventilátor van az egyik oldalsó falába beépítve, ami fújja a meleg levegőt). Ez nekem új dolog volt, de hallottuk, hogy itt Zürichben ez szinte mindenhol így van.

Nincsenek fűtőtestek sem a lakásban, mert mindenhol padlófűtés van.

Sándornak is meg volt az első két munkanapja, eddig minden nagyon tetszik neki. Egy nemzetközi csapatban fog dolgozni a következő 1,5 évben.

A lakóparkunk egy része (az erkélyünkről)

Rebus nagyon jól viselte a költözést, meglepően otthonosan mozog az új helyen. Sajnos tegnap este az MMR oltás után kijött rajta az "oltási betegség" :( Egyelőre csak nyűgös volt egész nap, illetve estére felment a hője is, hát nagyon örülnék, ha ennyivel megúsznánk. Sajnos  már otthon felkészítettek, hogy ez nem ugyanolyan, mint a többi oltás (eddig soha sem nyűgös, sem aluszékony, sem lázas-hőemelkedéses nem volt egyik után sem...), ez az MMR általában jobban megviseli a babákat :( Amikor 1 héttel ezelőtt otthon megkapta, akkor adtam neki homeós oltáskivezetőt, több ismerősöm is nagyon dicsérte, náluk is csak hőemelkedés és nyűgösség jött elő, szóval reménykedem, hogy nálunk is használ majd. Most épp a délutáni szundiját tölti a drágám :)

Most a következő időszakban kicsit felderítjük majd a várost, plusz el kell intézni minden papírunkat, hogy keresni tudjunk másik albérletet (itt csak 3-4 hónapot maradunk). Illetve nagyon szeretnénk mihamarabb egy angol nyelvű gyülekezetet találni, már nézelődtem ez ügyben és találtam néhányat a közelben, szóval most vasárnap reményeink szerint már el is látogatunk az egyikbe! :)

Szép napot Nektek!