Anya, mit mond Jézus azoknak, akiknek meghalt az anyukájuk?

Egy este ezt kérdezte tőlem Rebus, a maga gyermeki nyíltságával. Elég kemény kérdés, mondhatom...
Persze nem csak úgy a semmiből bukkant ez elő benne, voltak megelőző fázisai is. Sétáltunk egyszer az utcán, megálltunk egy buszmegállóban és láttunk egy galambot feküdni a földön. Nézte egy darabig, aztán megkérdezte, hogy miért fekszik ott az a galamb. "Mert meghalt, kicsim."- válaszoltam. "Jó, de miért nem mozog?"- kérdezte erre megint. És akkor beszélgetni kezdtünk arról, hogy ha valaki meghal, akkor már sem mozogni, sem beszélni nem tud, igazából semmit sem tud többé. Emlékszem a kicsi kis arcára, ahogy kezdte megérteni, hogy a halál valami egészen végleges dolog. Utána aztán egyre többet kérdezősködött a halálról, kik és hogyan halnak meg, míg szép lassan össze nem állt a fejében, hogy a halál az élettel együtt jár és idővel egyszer mindenki meghal, aki él ezen a földön. Mindenféle állat és persze ember is... innen pedig már csak egy lépés volt rájönnie, hogy azok az emberek, akik őt nap mint nap körülveszik és akiket szeret, azok az emberek is meghalnak majd egyszer.

Szóval azon az estén ott feküdtünk az ágyban, a tesók már aludtak, de Rebeka nem tudott elaludni, szorosan hozzám bújt és beszélni kezdett (valamiért a gyerekekben kódolva van, hogy az esti altatás közben öntik ki a szívüket, ezt már sok más anyukától is hallottam és én is elég gyakran így tapasztalom):
- Anya, ha minden ember meghal, akkor majd te meg apa is meghaltok?
- Igen kicsim, sajnos igen.
- Jaj ne.. de mikor? Mikor fogtok meghalni?
- Azt nem tudjuk, azt senki sem tudja, csak Isten. De én remélem, hogy mi apával majd csak akkor fogunk meghalni, amikor már naaagyon öregek leszünk, te pedig már felnőtt leszel, lesz saját családod, férjed és gyerekeid, sőt a gyerekeid is már nagyok lesznek. És az még nagyon soká lesz.
- De én nem akarom, hogy meghaljatok! Ha ti meghaltok, akkor én egyedül leszek és akkor velem mi lesz?? - és persze itt már sírni kezdett, én pedig magamban mély levegőket vettem, mert olyan nehéz ez... én mégsem hazudhatok neki, az anyukája vagyok, tőlem az igazat kell hallania, de közben meg a szívem szakad meg a gondolattól is, hogy őt, őket egyszer itt hagyjam, amikor még szükségük van rám. És bárcsak tényleg garantálni tudnám, hogy hosszan-hosszan élünk majd együtt és majd csak nagyon soká kell elválnunk, de nem tudom, mert nincsen erre garanciám, sem nekem, sem másnak. Így hát gondolkoztam egy kicsit, mit is mondhatnék neki. Kutakodtam magamban, hogy vajon milyen válasszal szolgálhatok neki erre, amivel nem csupán elhessegetni próbálom a félelmét, hanem valami valódi megnyugvást adhatna neki.
- Tudod kicsim, én és apa nagyon-nagyon szeretünk titeket és nagyon boldogok vagyunk, hogy Isten nekünk adott ajándékul. És ha majd egyszer meghalunk, akkor felmegyünk a mennybe és ott várunk majd rátok és ott már mindig, örökre együtt leszünk majd!
- De Anya, ha ti felmentek a mennybe, akkor én egyedül leszek, ki lesz nekem akkor az anyukám?
- Én remélem, hogy nem leszel egyedül, mert addigra már lesz férjed meg gyereked és ők lesznek a családod. De ha esetleg nem így lenne, akkor is itt lesznek még nagyon sokan, akik szeretnek téged! És tudod, ha egyszer én meghalok, akkor imádkozom Jézushoz, hogy vigyázzon rátok nagyon addig, amíg újra találkozunk a mennyben. Tudod, ha én vagy apa nem leszünk, Isten akkor is ott lesz veletek, jó? Ezt ne felejtsd el soha.

 ...

Aztán gondolkozni kezdtem, hogy mi az, amit én a szívem mélyén igazán hiszek erről. Ha az embernek gyereke lesz, óhatatlanul találkozik előbb-utóbb az aggodalommal. Én soha életemben nem voltam egy aggódó típus, már-már bicskanyitogatóan lazán és könnyeden tudtam venni az életem, így tényleg nem gondoltam volna, hogy valaha engem is elérhetnek ezek a fura, félelemmel teli gondolatok, amik képesek egész hosszan és súlyosan gubbasztani az ember vállán. De gyerekeim lettek és elértek engem is a gubbasztók, én meg sokáig nem tudtam mit kezdeni velük. Szülőként két igazán sötét gubbasztó van, az egyik a "mi lesz, ha nekik bajuk lesz" a másik pedig a "mi lesz, ha nekem bajom lesz". Borzasztó félelmetes mindkettő.
Persze meg lehet próbálni elzavarni őket, vagy minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy mind a gyerekeink, mind a mi életünk bebiztosítva legyen, de ha igazán őszinték vagyunk, akkor tudjuk, hogy ezek csak olyan félmegoldások, nem valódi biztosítékok. Mert azok nincsenek, vagy legalábbis látszólag nincsenek. Szóval ezen gondolatkörben tébláboltam én is, és mondtam Istennek, hogy ezzel igazán nem tudok mit kezdeni mert olyan szörnyűek ezek a gondolatok. Mert tényleg mi lenne, ha nekem kéne elválni tőlük, ilyen életet mégsem adhat nekik, ez valami nagyon-nagyon rossz lenne. És akkor eszembe jutott a férjem, ami azért érdekes, mert neki ilyet adott (gyerek volt még, amikor az anyukája meghalt), most mégis itt van és ha megkérdezed tőle, hogy boldog-e és jó-e az Isten, ő mindkettőre teljes bizonyossággal igennel felel. És nem csak úgy gépiesen, hanem tényleg igazán őszintén, boldogan és hálásan. Ami lássuk be, egy kicsit felfoghatatlan, de mégis így van, leginkább azért, mert Isten azt mondja magáról, hogy ő képes megvigasztalni bennünket bármilyen nehézségben (2 Korintus 1: 3-5). Bármilyen. Nehézségben. Szóval amikor Isten megkérdezte tőlem, hogy elégedett lennék-e egy olyan élettel a gyerekeim számára, amit ő a férjemnek adott, akkor megfogott... mert az igazság az, hogy igen. Gyanítom, hogy itt a földön én ismerem a férjemet a legjobban és tudom, őszintén tudom, hogy ő egy boldog ember, akinek teljes élete van - annak ellenére, hogy ilyen nehézségeken kellett átmennie már gyerekként. És hálás vagyok az életéért, azért, ahogy Isten a nehézségei ellenére felépítette. És ha Isten őt fel tudta építeni, akkor hiszem, hinnem kell, hogy a gyerekeimet is fel tudná egy ugyanilyen helyzetben.. vagy bármilyen más nehézségben.

Úgyhogy amikor azon az estén ott az ágyban folytatódott a beszélgetésünk és Rebeka megkérdezte:
- És Anya, mit mond Jézus azoknak a gyerekeknek, akiknek meghalt az anyukájuk?
Akkor azt válaszoltam neki, hogy:
- Jézus azt mondja nekik, hogy szereti őket és tudja, hogy nekik mennyire nagyon nehéz ez... de ha hozzá fordulnak ilyenkor a gyerekek segítségért, akkor ő meg fogja őket vigasztalni. Szóval ha egyszer én vagy apa meghalunk és nehéz lesz majd neked és szomorú leszel, akkor ne felejtsd el, hogy Jézus megígérte, hogy meg fog vigasztalni, úgyhogy imádkozz majd hozzá, mert tudom, hogy ő segíteni fog neked. Ha én vagy apa elmennénk, ti akkor sem lesztek egyedül, mert ott lesz veletek Jézus.

Akkor odabújt hozzám,megnyugodott és együtt imádkoztunk röviden, aztán elaludt. És én is megnyugodtam, a gubbasztók elrepültek a vállamról, legalább egy időre, amíg meg nem engedem nekik újra, hogy rám telepedjenek.

Maratont futok

dalra nyitom a szám, s mennyei ének születik.

ecset kerül kezembe. S freskó készül kupolákra

vésőm katedrálisok terveiről álmodik

viharok tépik vitorláim

elszakadtak horgonyaim

s gyermeki hittel hiszem,

hogy eltalálok egyszer a kívánt kikötőbe.

(Tornay András)

Maratont futok...

Lassan 5 éve már, hogy itthon vagyok, hogy ANYA vagyok. Így, csupa nagybetűvel, nullahuszonnégyben.

Emlékszem, amikor egy időben sokat futkorásztam némi rendszerességgel érdekes volt, ahogy idővel kezdtem kitapasztalni a futás különböző szakaszait. Attól függően, milyen napom volt, milyen idő volt stb. a kezdet sokszor változott, volt, hogy nehezebben indult, volt hogy könnyebben. Aztán ha az ember elég sokáig fut vagy meredekebb útvonalat választ valahogy szinte mindig eljön egy olyan pont, amikor azt érzi ezt nem bírja tovább. Nyilván ez valahol természetes is, önmagában nem meglepő. A meglepő inkább az, hogy ez általában nem igaz: hiába érzi úgy az ember egy adott ponton, hogy már nem bírja tovább, a valóság sokszor az (legalábbis én egyértelműen ezt tapasztaltam), hogy ez csak egy mélypont és ha ebben a hullámvölgyben meg tudom győzni magam (meg persze a lábaimat), hogy  bizony ezt most tovább kell bírni, akkor valahogy idővel átlendül az ember, újra erőre kap és simán bír még néhány kilométert. Ebben számomra az volt az érdekes, hogy a lefutott táv hossza végső soron nem attól függött, hogy mit éreztem egy adott pillanatban (bármennyire is fárasztó volt), hanem attól, hogy a nehezebb pontokon meg tudtam-e győzni magam, hogy jó lesz ez, bírni kell, gyerünk tovább.

Így hát győzködöm most is magam, mert kegyetlen hosszú és fárasztó ez az anyaság. Nem panaszkodom, mert gyönyörű és egészen újszerű helyeken (is) vezet a táv, de mit szépítsük, nagyon hosszan. Amikor Rebeka megszületett, még nem éreztem a súlyát, azt hiszem a kezdeti katarzis elhomályosít, de ahogy teltek az évek és bírni kellett, mindig menni tovább, valahol itt az ötödik évben három gyerekkel rájöttem, hogy ez nagyon hosszú lesz.. és nagyon messze még a vége. Persze tudom, hogy nem maradnak mindig öt év alattiak és azon sem fognak örökké vitatkozni, hogy ki csússzon először a csúszdán, az eszemmel tudom, de egyelőre nem érzem.
Most csak azt érzem, hogy ez egy maraton, a hosszútávfutás minden nehézségével, kihívásával és szépségével. És muszáj most tovább futni mert én nem akarok a hullámvölgyben maradni, én katedrálisokról álmodom... és kapaszkodom a gyermeki hitembe, hogy eltaláljak a kívánt kikötőbe.

Édua születése

2015 július 6-án 7:59 perckor született meg második kislányunk, Édua egész pontosan 2990 gr-mal és 49 cm-rel.

A szülés már önmagában is egy különleges és egyedi élmény, de Édu születése még inkább az volt számunkra, mert egy új kórházi rendszerben kellett eligazodnunk - a svájciban.
Hál' Istennek Svájc egy elképesztően szervezett ország, így a legtöbb információhoz elég könnyen hozzá lehet jutni, így volt ez a terhesgondozással és szüléssel is. A terhesgondozás egyébként szinte semmiben nem tér el az itthoni magánrendelésektől, nagyjából ugyanazokat a vizsgálatokat végzik el
ugyanazokban az időpontokban.
A szüléshez az adott kantonton belül szabadon választható a kórház, mi végül a Kantonspitalt választottuk St. Gallenben, ez a mi régiónk kb legnagyobb kórháza volt, tőlünk nagyjából 15-20 perc
autóútra.

Meg kell, hogy valljam, ez a külföldön szülés több szempontból is igen problémás tud lenni. Az egyik legnagyobb kihívást számunkra az okozta, hogy mégis hogyan oldjuk meg, hogy Sándor is bent lehessen velem a szülés alatt, hiszen nem tudjuk az előző napokban Rebust átvinni a nagyszülőkhöz (vagy este riadóztatni valakit). Sajnos kint a legtöbb külföldi család kissé egyedül van, pedig esetünkben még ki is alakult néhány olyan baráti kapcsolatunk, akiket meg tudtunk volna kérni, hogy segítsenek, de legtöbbször ott volt a nyelvi akadály Rebus és a barátok között, hiszen Rebus nem beszélt svájciul, így nem is nagyon maradt meg senkivel, aki ilyen idegen nyelven próbálkozott nála. És az a magyar család, akikkel együtt költöztünk Flawilba és akikben én is, Rebus is maradéktalanul megbíztunk, sajnos épp Magyarországon nyaraltak. Így végül úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy megkértük a két nagymamát, felváltva töltsenek nálunk néhány hetet és nagyon reménykedtünk, hogy erre a néhány hétre időzíti majd Édua is a világrajövetelét!

39. hét Éduával

Június utolsó valamint július első napjait anyósom töltötte nálunk, de sajnos minden igyekezetünk ellenére ezen a héten nem érkezett meg Édua. Mindenesetre azért jókat beszélgettünk és kirándultunk. Utána megérkezett anyukám és néhány napra rá legnagyobb örömömre végre beindult a szülés is,  valahogy így második körben sokkal türelmetlenebb voltam a terhesség végére és nagyon nehezen bírtam már magammal... (Nem is tudom, mi lesz velem harmadjára??)

Nagyon meleg hetek voltak június végén Svájcban, igazi lakásbazárkózós kánikula, így általában esténként jártunk sétálni. Egy ilyen késő esti séta alatt kissé elkeseredve mondogattam Anyukámnak, hogy én bizony semmit nem érzek a szülés előjeléből, szerintem ez a baba még hetekig bent marad én pedig tovább szenvedhetek itt a hőségben... erre Anya a távoli hegyekre mutogatott, hogy nézzem csak meg, ott milyen sötét felhők gyülekeznek, hátha abból elér ide valami lehűlés, ami legalább némi enyhülést hoz majd. Mikor hazaértünk, lefektettem Rebust és ahogy ott feküdtem mellette, éreztem némi fájásokat, de gondoltam ezek még olyan össze-vissza jönnek, nem sokat jelentenek.

Azért úgy döntöttem, csak megvárom mi lesz, mindenki aludt már, én meg szép csendben engedtem magamnak egy kád forró vizet és a nagy hasammal belemerültem. Nagyon jól esett és kissé meg is lepett, ugyanis a fürdőtől hamar rendszereződni és erősödni kezdtek a fájások, így már némileg reményteljesebbnek tűnt az aznap esti szülés is! Mikor kiszálltam a kádból felöltözködtem és kimentem a teraszunkra, élveztem a vihar előtti szelet, sétálgattam - nagyjából sajnos a szülésnek csak ez az első órája volt ilyen idilli, utána teljes káosz következett. Felébredt Anyu a sétálgatásomra és rögtön kétségbe is esett, hogy miért vajúdok én ott kint egyedül a sötét éjszakában :)
Ezután felébresztettük Sándort is, mert egyre erősödtek a fájások és szedelőzködni kezdtem. Emlékszem, mire összekészülődtünk, már szakadt kint az eső én pedig ott álltam Rebus ágya felett és néztem tétován, hogy most mit tegyek... nyilván minden épeszű anya szimplán puszit nyomna az alvó nagyobbika homlokára és elsurranna szülni egy ilyen helyzetben, de nálunk más volt.
Rebeka a szülést megelőző hetekben nagyon anyás lett, ez persze természetes, de szegénykém egyenesen rettegett attól, hogy ott hagyom majd őt. És hiába jött meg mindkét mama, hogy vele játsszon majd, ő továbbra is rettegett (mert a külföldön éléssel sajnos sokszor ezt is vállalja az ember, hogy az unoka-nagyszülő kapcsolat nem lesz ugyanolyan intenzitású, hiszen alig látják egymást). A szülés előtti egyik este, amikor pisilni mentem volna, Rebeka felébredt és sikítozni kezdett, hogy ne hagyjam egyedül. Kimentünk együtt a fürdőbe és imádkozni kezdtünk ezért az egészért. Szegény Rebus továbbra is zokogott, így aztán megígértem neki, ha elindulok a kórházba, őt is magammal viszem majd...
Szóval ott álltam Rebeka ágya felett július 5.-én éjjel, Sándorhoz fordultam és mondtam neki, hogy én megígértem... ő betette a babakocsit az autóba, Rebekára álmában ráadtunk valami melegebb ruhát, betakartuk a kis gyerekülésébe és elindult szülni az egész csapat - Sándor, én, anyukám és Rebus. Rebeka felébredt egy pillanatra amikor bekötöttük, kérdezte, hogy mit csinálunk, mondtam, hogy most születik Édua baba, megyünk a kórházba. Erre ő mosolyogva: "Tényleg? Jó!" és vissza is aludt. Én pedig igazából boldog voltam, hogy őt is visszük (mondom, hogy nem vagyok épeszű).

Mikor beértünk a kórházba, az alvó Rebekát a babakocsiba fektettük és Anyuval leültek a váróban. Én Sándorral bementem a vizsgálóba, ahol megerősítették, hogy itt valóban szülés lesz. Sajnos nekem az első perctől nem igazán volt szimpatikus a szülésznő (ez a szülés előrehaladtával csak fokozódott), azt hiszem ráadásul ez az érzés irányomban is kölcsönös volt. Az első vizsgálatok után egyébként eléggé felgyorsultak az események, viszonylag gyorsan tágultam és igazából ezután nekem már inkább homályosabb emlékeim maradtak a szülésről (kivéve néhány konkrétumot, de azok sem voltak túl pozitívak).
Azt hiszem alapvető probléma volt, hogy a szülésznővel nagyon más elképzeléseink voltak a szülésről, ő a végletekig erőltette a "háborítatlan szülést" (ami Svájcban aztán tényleg háborítatlan, ott nem néznek méhszájat, nem csinálnak semmit, de semmit veled, épp csak az ajtót rád nem csukják), én viszont ebben nem igazán találtam a helyem. Ráadásul a háborítatlan szülésnek még számomra az extrémebb fajtája is volt mindenféle idióta illóolajjal, hangulatvilágítással és furcsábbnál furcsább pózok rám erőltetésével - mindezektől én csak egyre idegesebb lettem, mert úgy éreztem, fontosabb számukra, hogy milyen illóolajat tegyenek a fürdőmbe, mint hogy valami konkrétabb visszajelzést nyújtsanak számomra a szülés előremeneteléről (azon kívül, hogy a szülésznő ütemesen mondogatja, hogy "Lélegezz, a baba jönni akar" - máig a fejemben van, ahogy fejhangon ezt kántálja a sarokban). Szóval az együttműködésünk finoman szólva sem volt sikeresnek nevezhető, a szülés mint anno Rebusnál, most is lelassult több órára közvetlen a kitolási szakasz előtt, de ezzel sem sokat törődtek, sőt, mosolyogva azt is mondogatták, hogy "legalább pihenek".

És amikor már úgy éreztem, ez nem lehet rosszabb, akkor műszakváltás volt, megérkezett az új szülésznő. Fiatal volt és elég visszafogott, én pedig nem sokkal azután, hogy bemutatkozott, érezni kezdtem a tolófájásokat. Ennek nagyon megörültem, mondtam is neki, hogy érzem, hogy hamarosan nyomnom kell majd. Ő erre hajlandó volt méhszájat nézni, de megállapította, hogy Édua még nagyon messze van, valójában azt érzem, hogy pisilnem kell (igen, tényleg ezt mondta), és én hiába ellenkeztem, ő reggeli frissességében rögtön fel is állított a szülőágyról, mondván, hogy akkor most sétáljak is ki a folyosó végére és próbáljak meg pisilni. Persze amint felálltam, éreztem, hogy nyomnom kell - ő ettől sem esett kétségbe, azt mondta, csak nyugodtan nyomjak, és vonszolt tovább a folyosón. Tudom, ez már önmagában kicsit horrorisztikus, én alig voltam magamnál, tényleg csak úgy vittek, de ahogy leültettek a wc-re éreztem Édua fejét kibújni. Borzasztó és kétségbeejtő volt... én sikítozni kezdtem, erre persze a szülésznő is megijedt, ő is sikítozott az orvosért. Valahogy felemeltek, tartották Édua fejecskéjének a tetejét, majd (máig nem tudom elhinni) ilyen állapotban visszakísértek-vonszoltak a szülőágyra. Ott aztán már várt ránk az orvos és néhány percen belül megszületett Édu.

Édua megérkezett

Őszintén szólva a mai napig kissé elkeserít vagy inkább feldühít ez az egész... persze ott is nagyon kétségbeesett állapotban voltunk mindketten Sándorral, értetlenül álltunk a történtek előtt, de olyan gyorsan és keszekuszán folytak az események, mi pedig olyan kimerültek voltunk már... Nekem anno Rebekával annyira szép élmény volt a szülés, hogy el sem tudtam képzelni, hogy lehet ilyen is, kicsit nehéz is volt felfogni.

DE (és ez fontos), mindezek ellenére, amikor rám rakták Édut, sóhajtottam egy nagyot (egy nagyon nagyot!) és tudtam, hogy ennyi volt, vége van, túl akarok lenni rajta és élvezni a jelent, hogy itt van ez az újabb kicsi élet, megérkezett hozzánk. Mert végső soron mégis csak ezért megy szülni az ember, ezért a pillanatért, amikor végre először magához ölelheti azt a pici kis testet.
Szóval innentől nekem nagyjából minden mindegy volt, de a ráadás öröm akkor következett, amikor Anyukám is bejött hozzánk a szülőszobára, persze Rebekával együtt (aki ekkor még a babakocsiban aludt). Beszélgettünk kicsit, mutogattam Éduát, ahogy lelkesen szopizik és Rebus egyszer csak felébredt. Rám nézett, mosolyogtam rá és mondtam, hogy "nézd csak, itt van a kicsi Édua baba". Erre ő azonnal kimászott a babakocsiból és rohant hozzám, teljes természetességgel felmászott mellém a szülőágyra, hozzám bújt és együtt csodáltuk Édut, nézegette és mondogatta milyen pici mindene :) Én igazán el sem tudok képzelni ennél szebb élményt, hogy az ember ott rögtön a szülőágyon magához ölelheti mindkét gyerekét és együtt tudnak örülni a nagy eseménynek. Szóval ez mindenért kárpótolt, ami az ezt megelőző órákban zajlott!

Ezután néhány órával átkísértek a kórterembe, én búcsút vettem kis családomtól és mindannyian igyekeztünk kipihenni az éjszakai fáradalmakat. Én nyilván megint képtelen voltam aludni, ugyanolyan izgalommal figyeltem Éduát, mint egykor Rebekát és próbáltam feldolgozni az élményt :) Aki azóta már lassan másfél éves!

Isten hozott, kicsi Éduánk.

Íme néhány kép, az első hetekből:

Még a kórházban, Rebus az ágyban aludt :)

Az első családi sétánk négyesben (Édu 4 napos)

Édu 6 napos

 

Anyukám a két unokájával :)

Az egyik legkedvesebb képem Éduról - ilyen nagyon örültünk egymásnak!