Anya, mit mond Jézus azoknak, akiknek meghalt az anyukájuk?

Egy este ezt kérdezte tőlem Rebus, a maga gyermeki nyíltságával. Elég kemény kérdés, mondhatom...
Persze nem csak úgy a semmiből bukkant ez elő benne, voltak megelőző fázisai is. Sétáltunk egyszer az utcán, megálltunk egy buszmegállóban és láttunk egy galambot feküdni a földön. Nézte egy darabig, aztán megkérdezte, hogy miért fekszik ott az a galamb. "Mert meghalt, kicsim."- válaszoltam. "Jó, de miért nem mozog?"- kérdezte erre megint. És akkor beszélgetni kezdtünk arról, hogy ha valaki meghal, akkor már sem mozogni, sem beszélni nem tud, igazából semmit sem tud többé. Emlékszem a kicsi kis arcára, ahogy kezdte megérteni, hogy a halál valami egészen végleges dolog. Utána aztán egyre többet kérdezősködött a halálról, kik és hogyan halnak meg, míg szép lassan össze nem állt a fejében, hogy a halál az élettel együtt jár és idővel egyszer mindenki meghal, aki él ezen a földön. Mindenféle állat és persze ember is... innen pedig már csak egy lépés volt rájönnie, hogy azok az emberek, akik őt nap mint nap körülveszik és akiket szeret, azok az emberek is meghalnak majd egyszer.

Szóval azon az estén ott feküdtünk az ágyban, a tesók már aludtak, de Rebeka nem tudott elaludni, szorosan hozzám bújt és beszélni kezdett (valamiért a gyerekekben kódolva van, hogy az esti altatás közben öntik ki a szívüket, ezt már sok más anyukától is hallottam és én is elég gyakran így tapasztalom):
- Anya, ha minden ember meghal, akkor majd te meg apa is meghaltok?
- Igen kicsim, sajnos igen.
- Jaj ne.. de mikor? Mikor fogtok meghalni?
- Azt nem tudjuk, azt senki sem tudja, csak Isten. De én remélem, hogy mi apával majd csak akkor fogunk meghalni, amikor már naaagyon öregek leszünk, te pedig már felnőtt leszel, lesz saját családod, férjed és gyerekeid, sőt a gyerekeid is már nagyok lesznek. És az még nagyon soká lesz.
- De én nem akarom, hogy meghaljatok! Ha ti meghaltok, akkor én egyedül leszek és akkor velem mi lesz?? - és persze itt már sírni kezdett, én pedig magamban mély levegőket vettem, mert olyan nehéz ez... én mégsem hazudhatok neki, az anyukája vagyok, tőlem az igazat kell hallania, de közben meg a szívem szakad meg a gondolattól is, hogy őt, őket egyszer itt hagyjam, amikor még szükségük van rám. És bárcsak tényleg garantálni tudnám, hogy hosszan-hosszan élünk majd együtt és majd csak nagyon soká kell elválnunk, de nem tudom, mert nincsen erre garanciám, sem nekem, sem másnak. Így hát gondolkoztam egy kicsit, mit is mondhatnék neki. Kutakodtam magamban, hogy vajon milyen válasszal szolgálhatok neki erre, amivel nem csupán elhessegetni próbálom a félelmét, hanem valami valódi megnyugvást adhatna neki.
- Tudod kicsim, én és apa nagyon-nagyon szeretünk titeket és nagyon boldogok vagyunk, hogy Isten nekünk adott ajándékul. És ha majd egyszer meghalunk, akkor felmegyünk a mennybe és ott várunk majd rátok és ott már mindig, örökre együtt leszünk majd!
- De Anya, ha ti felmentek a mennybe, akkor én egyedül leszek, ki lesz nekem akkor az anyukám?
- Én remélem, hogy nem leszel egyedül, mert addigra már lesz férjed meg gyereked és ők lesznek a családod. De ha esetleg nem így lenne, akkor is itt lesznek még nagyon sokan, akik szeretnek téged! És tudod, ha egyszer én meghalok, akkor imádkozom Jézushoz, hogy vigyázzon rátok nagyon addig, amíg újra találkozunk a mennyben. Tudod, ha én vagy apa nem leszünk, Isten akkor is ott lesz veletek, jó? Ezt ne felejtsd el soha.

 ...

Aztán gondolkozni kezdtem, hogy mi az, amit én a szívem mélyén igazán hiszek erről. Ha az embernek gyereke lesz, óhatatlanul találkozik előbb-utóbb az aggodalommal. Én soha életemben nem voltam egy aggódó típus, már-már bicskanyitogatóan lazán és könnyeden tudtam venni az életem, így tényleg nem gondoltam volna, hogy valaha engem is elérhetnek ezek a fura, félelemmel teli gondolatok, amik képesek egész hosszan és súlyosan gubbasztani az ember vállán. De gyerekeim lettek és elértek engem is a gubbasztók, én meg sokáig nem tudtam mit kezdeni velük. Szülőként két igazán sötét gubbasztó van, az egyik a "mi lesz, ha nekik bajuk lesz" a másik pedig a "mi lesz, ha nekem bajom lesz". Borzasztó félelmetes mindkettő.
Persze meg lehet próbálni elzavarni őket, vagy minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy mind a gyerekeink, mind a mi életünk bebiztosítva legyen, de ha igazán őszinték vagyunk, akkor tudjuk, hogy ezek csak olyan félmegoldások, nem valódi biztosítékok. Mert azok nincsenek, vagy legalábbis látszólag nincsenek. Szóval ezen gondolatkörben tébláboltam én is, és mondtam Istennek, hogy ezzel igazán nem tudok mit kezdeni mert olyan szörnyűek ezek a gondolatok. Mert tényleg mi lenne, ha nekem kéne elválni tőlük, ilyen életet mégsem adhat nekik, ez valami nagyon-nagyon rossz lenne. És akkor eszembe jutott a férjem, ami azért érdekes, mert neki ilyet adott (gyerek volt még, amikor az anyukája meghalt), most mégis itt van és ha megkérdezed tőle, hogy boldog-e és jó-e az Isten, ő mindkettőre teljes bizonyossággal igennel felel. És nem csak úgy gépiesen, hanem tényleg igazán őszintén, boldogan és hálásan. Ami lássuk be, egy kicsit felfoghatatlan, de mégis így van, leginkább azért, mert Isten azt mondja magáról, hogy ő képes megvigasztalni bennünket bármilyen nehézségben (2 Korintus 1: 3-5). Bármilyen. Nehézségben. Szóval amikor Isten megkérdezte tőlem, hogy elégedett lennék-e egy olyan élettel a gyerekeim számára, amit ő a férjemnek adott, akkor megfogott... mert az igazság az, hogy igen. Gyanítom, hogy itt a földön én ismerem a férjemet a legjobban és tudom, őszintén tudom, hogy ő egy boldog ember, akinek teljes élete van - annak ellenére, hogy ilyen nehézségeken kellett átmennie már gyerekként. És hálás vagyok az életéért, azért, ahogy Isten a nehézségei ellenére felépítette. És ha Isten őt fel tudta építeni, akkor hiszem, hinnem kell, hogy a gyerekeimet is fel tudná egy ugyanilyen helyzetben.. vagy bármilyen más nehézségben.

Úgyhogy amikor azon az estén ott az ágyban folytatódott a beszélgetésünk és Rebeka megkérdezte:
- És Anya, mit mond Jézus azoknak a gyerekeknek, akiknek meghalt az anyukájuk?
Akkor azt válaszoltam neki, hogy:
- Jézus azt mondja nekik, hogy szereti őket és tudja, hogy nekik mennyire nagyon nehéz ez... de ha hozzá fordulnak ilyenkor a gyerekek segítségért, akkor ő meg fogja őket vigasztalni. Szóval ha egyszer én vagy apa meghalunk és nehéz lesz majd neked és szomorú leszel, akkor ne felejtsd el, hogy Jézus megígérte, hogy meg fog vigasztalni, úgyhogy imádkozz majd hozzá, mert tudom, hogy ő segíteni fog neked. Ha én vagy apa elmennénk, ti akkor sem lesztek egyedül, mert ott lesz veletek Jézus.

Akkor odabújt hozzám,megnyugodott és együtt imádkoztunk röviden, aztán elaludt. És én is megnyugodtam, a gubbasztók elrepültek a vállamról, legalább egy időre, amíg meg nem engedem nekik újra, hogy rám telepedjenek.

Maratont futok

dalra nyitom a szám, s mennyei ének születik.

ecset kerül kezembe. S freskó készül kupolákra

vésőm katedrálisok terveiről álmodik

viharok tépik vitorláim

elszakadtak horgonyaim

s gyermeki hittel hiszem,

hogy eltalálok egyszer a kívánt kikötőbe.

(Tornay András)

Maratont futok...

Lassan 5 éve már, hogy itthon vagyok, hogy ANYA vagyok. Így, csupa nagybetűvel, nullahuszonnégyben.

Emlékszem, amikor egy időben sokat futkorásztam némi rendszerességgel érdekes volt, ahogy idővel kezdtem kitapasztalni a futás különböző szakaszait. Attól függően, milyen napom volt, milyen idő volt stb. a kezdet sokszor változott, volt, hogy nehezebben indult, volt hogy könnyebben. Aztán ha az ember elég sokáig fut vagy meredekebb útvonalat választ valahogy szinte mindig eljön egy olyan pont, amikor azt érzi ezt nem bírja tovább. Nyilván ez valahol természetes is, önmagában nem meglepő. A meglepő inkább az, hogy ez általában nem igaz: hiába érzi úgy az ember egy adott ponton, hogy már nem bírja tovább, a valóság sokszor az (legalábbis én egyértelműen ezt tapasztaltam), hogy ez csak egy mélypont és ha ebben a hullámvölgyben meg tudom győzni magam (meg persze a lábaimat), hogy  bizony ezt most tovább kell bírni, akkor valahogy idővel átlendül az ember, újra erőre kap és simán bír még néhány kilométert. Ebben számomra az volt az érdekes, hogy a lefutott táv hossza végső soron nem attól függött, hogy mit éreztem egy adott pillanatban (bármennyire is fárasztó volt), hanem attól, hogy a nehezebb pontokon meg tudtam-e győzni magam, hogy jó lesz ez, bírni kell, gyerünk tovább.

Így hát győzködöm most is magam, mert kegyetlen hosszú és fárasztó ez az anyaság. Nem panaszkodom, mert gyönyörű és egészen újszerű helyeken (is) vezet a táv, de mit szépítsük, nagyon hosszan. Amikor Rebeka megszületett, még nem éreztem a súlyát, azt hiszem a kezdeti katarzis elhomályosít, de ahogy teltek az évek és bírni kellett, mindig menni tovább, valahol itt az ötödik évben három gyerekkel rájöttem, hogy ez nagyon hosszú lesz.. és nagyon messze még a vége. Persze tudom, hogy nem maradnak mindig öt év alattiak és azon sem fognak örökké vitatkozni, hogy ki csússzon először a csúszdán, az eszemmel tudom, de egyelőre nem érzem.
Most csak azt érzem, hogy ez egy maraton, a hosszútávfutás minden nehézségével, kihívásával és szépségével. És muszáj most tovább futni mert én nem akarok a hullámvölgyben maradni, én katedrálisokról álmodom... és kapaszkodom a gyermeki hitembe, hogy eltaláljak a kívánt kikötőbe.

Édua születése

2015 július 6-án 7:59 perckor született meg második kislányunk, Édua egész pontosan 2990 gr-mal és 49 cm-rel.

A szülés már önmagában is egy különleges és egyedi élmény, de Édu születése még inkább az volt számunkra, mert egy új kórházi rendszerben kellett eligazodnunk - a svájciban.
Hál' Istennek Svájc egy elképesztően szervezett ország, így a legtöbb információhoz elég könnyen hozzá lehet jutni, így volt ez a terhesgondozással és szüléssel is. A terhesgondozás egyébként szinte semmiben nem tér el az itthoni magánrendelésektől, nagyjából ugyanazokat a vizsgálatokat végzik el
ugyanazokban az időpontokban.
A szüléshez az adott kantonton belül szabadon választható a kórház, mi végül a Kantonspitalt választottuk St. Gallenben, ez a mi régiónk kb legnagyobb kórháza volt, tőlünk nagyjából 15-20 perc
autóútra.

Meg kell, hogy valljam, ez a külföldön szülés több szempontból is igen problémás tud lenni. Az egyik legnagyobb kihívást számunkra az okozta, hogy mégis hogyan oldjuk meg, hogy Sándor is bent lehessen velem a szülés alatt, hiszen nem tudjuk az előző napokban Rebust átvinni a nagyszülőkhöz (vagy este riadóztatni valakit). Sajnos kint a legtöbb külföldi család kissé egyedül van, pedig esetünkben még ki is alakult néhány olyan baráti kapcsolatunk, akiket meg tudtunk volna kérni, hogy segítsenek, de legtöbbször ott volt a nyelvi akadály Rebus és a barátok között, hiszen Rebus nem beszélt svájciul, így nem is nagyon maradt meg senkivel, aki ilyen idegen nyelven próbálkozott nála. És az a magyar család, akikkel együtt költöztünk Flawilba és akikben én is, Rebus is maradéktalanul megbíztunk, sajnos épp Magyarországon nyaraltak. Így végül úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy megkértük a két nagymamát, felváltva töltsenek nálunk néhány hetet és nagyon reménykedtünk, hogy erre a néhány hétre időzíti majd Édua is a világrajövetelét!

39. hét Éduával

Június utolsó valamint július első napjait anyósom töltötte nálunk, de sajnos minden igyekezetünk ellenére ezen a héten nem érkezett meg Édua. Mindenesetre azért jókat beszélgettünk és kirándultunk. Utána megérkezett anyukám és néhány napra rá legnagyobb örömömre végre beindult a szülés is,  valahogy így második körben sokkal türelmetlenebb voltam a terhesség végére és nagyon nehezen bírtam már magammal... (Nem is tudom, mi lesz velem harmadjára??)

Nagyon meleg hetek voltak június végén Svájcban, igazi lakásbazárkózós kánikula, így általában esténként jártunk sétálni. Egy ilyen késő esti séta alatt kissé elkeseredve mondogattam Anyukámnak, hogy én bizony semmit nem érzek a szülés előjeléből, szerintem ez a baba még hetekig bent marad én pedig tovább szenvedhetek itt a hőségben... erre Anya a távoli hegyekre mutogatott, hogy nézzem csak meg, ott milyen sötét felhők gyülekeznek, hátha abból elér ide valami lehűlés, ami legalább némi enyhülést hoz majd. Mikor hazaértünk, lefektettem Rebust és ahogy ott feküdtem mellette, éreztem némi fájásokat, de gondoltam ezek még olyan össze-vissza jönnek, nem sokat jelentenek.

Azért úgy döntöttem, csak megvárom mi lesz, mindenki aludt már, én meg szép csendben engedtem magamnak egy kád forró vizet és a nagy hasammal belemerültem. Nagyon jól esett és kissé meg is lepett, ugyanis a fürdőtől hamar rendszereződni és erősödni kezdtek a fájások, így már némileg reményteljesebbnek tűnt az aznap esti szülés is! Mikor kiszálltam a kádból felöltözködtem és kimentem a teraszunkra, élveztem a vihar előtti szelet, sétálgattam - nagyjából sajnos a szülésnek csak ez az első órája volt ilyen idilli, utána teljes káosz következett. Felébredt Anyu a sétálgatásomra és rögtön kétségbe is esett, hogy miért vajúdok én ott kint egyedül a sötét éjszakában :)
Ezután felébresztettük Sándort is, mert egyre erősödtek a fájások és szedelőzködni kezdtem. Emlékszem, mire összekészülődtünk, már szakadt kint az eső én pedig ott álltam Rebus ágya felett és néztem tétován, hogy most mit tegyek... nyilván minden épeszű anya szimplán puszit nyomna az alvó nagyobbika homlokára és elsurranna szülni egy ilyen helyzetben, de nálunk más volt.
Rebeka a szülést megelőző hetekben nagyon anyás lett, ez persze természetes, de szegénykém egyenesen rettegett attól, hogy ott hagyom majd őt. És hiába jött meg mindkét mama, hogy vele játsszon majd, ő továbbra is rettegett (mert a külföldön éléssel sajnos sokszor ezt is vállalja az ember, hogy az unoka-nagyszülő kapcsolat nem lesz ugyanolyan intenzitású, hiszen alig látják egymást). A szülés előtti egyik este, amikor pisilni mentem volna, Rebeka felébredt és sikítozni kezdett, hogy ne hagyjam egyedül. Kimentünk együtt a fürdőbe és imádkozni kezdtünk ezért az egészért. Szegény Rebus továbbra is zokogott, így aztán megígértem neki, ha elindulok a kórházba, őt is magammal viszem majd...
Szóval ott álltam Rebeka ágya felett július 5.-én éjjel, Sándorhoz fordultam és mondtam neki, hogy én megígértem... ő betette a babakocsit az autóba, Rebekára álmában ráadtunk valami melegebb ruhát, betakartuk a kis gyerekülésébe és elindult szülni az egész csapat - Sándor, én, anyukám és Rebus. Rebeka felébredt egy pillanatra amikor bekötöttük, kérdezte, hogy mit csinálunk, mondtam, hogy most születik Édua baba, megyünk a kórházba. Erre ő mosolyogva: "Tényleg? Jó!" és vissza is aludt. Én pedig igazából boldog voltam, hogy őt is visszük (mondom, hogy nem vagyok épeszű).

Mikor beértünk a kórházba, az alvó Rebekát a babakocsiba fektettük és Anyuval leültek a váróban. Én Sándorral bementem a vizsgálóba, ahol megerősítették, hogy itt valóban szülés lesz. Sajnos nekem az első perctől nem igazán volt szimpatikus a szülésznő (ez a szülés előrehaladtával csak fokozódott), azt hiszem ráadásul ez az érzés irányomban is kölcsönös volt. Az első vizsgálatok után egyébként eléggé felgyorsultak az események, viszonylag gyorsan tágultam és igazából ezután nekem már inkább homályosabb emlékeim maradtak a szülésről (kivéve néhány konkrétumot, de azok sem voltak túl pozitívak).
Azt hiszem alapvető probléma volt, hogy a szülésznővel nagyon más elképzeléseink voltak a szülésről, ő a végletekig erőltette a "háborítatlan szülést" (ami Svájcban aztán tényleg háborítatlan, ott nem néznek méhszájat, nem csinálnak semmit, de semmit veled, épp csak az ajtót rád nem csukják), én viszont ebben nem igazán találtam a helyem. Ráadásul a háborítatlan szülésnek még számomra az extrémebb fajtája is volt mindenféle idióta illóolajjal, hangulatvilágítással és furcsábbnál furcsább pózok rám erőltetésével - mindezektől én csak egyre idegesebb lettem, mert úgy éreztem, fontosabb számukra, hogy milyen illóolajat tegyenek a fürdőmbe, mint hogy valami konkrétabb visszajelzést nyújtsanak számomra a szülés előremeneteléről (azon kívül, hogy a szülésznő ütemesen mondogatja, hogy "Lélegezz, a baba jönni akar" - máig a fejemben van, ahogy fejhangon ezt kántálja a sarokban). Szóval az együttműködésünk finoman szólva sem volt sikeresnek nevezhető, a szülés mint anno Rebusnál, most is lelassult több órára közvetlen a kitolási szakasz előtt, de ezzel sem sokat törődtek, sőt, mosolyogva azt is mondogatták, hogy "legalább pihenek".

És amikor már úgy éreztem, ez nem lehet rosszabb, akkor műszakváltás volt, megérkezett az új szülésznő. Fiatal volt és elég visszafogott, én pedig nem sokkal azután, hogy bemutatkozott, érezni kezdtem a tolófájásokat. Ennek nagyon megörültem, mondtam is neki, hogy érzem, hogy hamarosan nyomnom kell majd. Ő erre hajlandó volt méhszájat nézni, de megállapította, hogy Édua még nagyon messze van, valójában azt érzem, hogy pisilnem kell (igen, tényleg ezt mondta), és én hiába ellenkeztem, ő reggeli frissességében rögtön fel is állított a szülőágyról, mondván, hogy akkor most sétáljak is ki a folyosó végére és próbáljak meg pisilni. Persze amint felálltam, éreztem, hogy nyomnom kell - ő ettől sem esett kétségbe, azt mondta, csak nyugodtan nyomjak, és vonszolt tovább a folyosón. Tudom, ez már önmagában kicsit horrorisztikus, én alig voltam magamnál, tényleg csak úgy vittek, de ahogy leültettek a wc-re éreztem Édua fejét kibújni. Borzasztó és kétségbeejtő volt... én sikítozni kezdtem, erre persze a szülésznő is megijedt, ő is sikítozott az orvosért. Valahogy felemeltek, tartották Édua fejecskéjének a tetejét, majd (máig nem tudom elhinni) ilyen állapotban visszakísértek-vonszoltak a szülőágyra. Ott aztán már várt ránk az orvos és néhány percen belül megszületett Édu.

Édua megérkezett

Őszintén szólva a mai napig kissé elkeserít vagy inkább feldühít ez az egész... persze ott is nagyon kétségbeesett állapotban voltunk mindketten Sándorral, értetlenül álltunk a történtek előtt, de olyan gyorsan és keszekuszán folytak az események, mi pedig olyan kimerültek voltunk már... Nekem anno Rebekával annyira szép élmény volt a szülés, hogy el sem tudtam képzelni, hogy lehet ilyen is, kicsit nehéz is volt felfogni.

DE (és ez fontos), mindezek ellenére, amikor rám rakták Édut, sóhajtottam egy nagyot (egy nagyon nagyot!) és tudtam, hogy ennyi volt, vége van, túl akarok lenni rajta és élvezni a jelent, hogy itt van ez az újabb kicsi élet, megérkezett hozzánk. Mert végső soron mégis csak ezért megy szülni az ember, ezért a pillanatért, amikor végre először magához ölelheti azt a pici kis testet.
Szóval innentől nekem nagyjából minden mindegy volt, de a ráadás öröm akkor következett, amikor Anyukám is bejött hozzánk a szülőszobára, persze Rebekával együtt (aki ekkor még a babakocsiban aludt). Beszélgettünk kicsit, mutogattam Éduát, ahogy lelkesen szopizik és Rebus egyszer csak felébredt. Rám nézett, mosolyogtam rá és mondtam, hogy "nézd csak, itt van a kicsi Édua baba". Erre ő azonnal kimászott a babakocsiból és rohant hozzám, teljes természetességgel felmászott mellém a szülőágyra, hozzám bújt és együtt csodáltuk Édut, nézegette és mondogatta milyen pici mindene :) Én igazán el sem tudok képzelni ennél szebb élményt, hogy az ember ott rögtön a szülőágyon magához ölelheti mindkét gyerekét és együtt tudnak örülni a nagy eseménynek. Szóval ez mindenért kárpótolt, ami az ezt megelőző órákban zajlott!

Ezután néhány órával átkísértek a kórterembe, én búcsút vettem kis családomtól és mindannyian igyekeztünk kipihenni az éjszakai fáradalmakat. Én nyilván megint képtelen voltam aludni, ugyanolyan izgalommal figyeltem Éduát, mint egykor Rebekát és próbáltam feldolgozni az élményt :) Aki azóta már lassan másfél éves!

Isten hozott, kicsi Éduánk.

Íme néhány kép, az első hetekből:

Még a kórházban, Rebus az ágyban aludt :)

Az első családi sétánk négyesben (Édu 4 napos)

Édu 6 napos

 

Anyukám a két unokájával :)

Az egyik legkedvesebb képem Éduról - ilyen nagyon örültünk egymásnak!

Visszatekintő - bejelentkező

Hosszabb kihagyás (hmm...lassan 2 év!) után újra itt vagyok... olyan sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem, hogy nem is tudom, mennyi bejegyzéssel tudnám utolérni magam.. sokat gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e még, de mivel Sándor nagyon mondogatta, hogy igazán nem kéne abbahagynom, mert ő úgy szerette, hogy megörökítettem a mindennapjainkat (és ezzel igazából így vagyok én is), így úgy döntöttem, mégis csak megpróbálom valahogy behozni a lemaradásom és újra írok.

Gondoltam miért is ne kezdjem egy kis visszatekintéssel, mi minden történt velünk az elmúlt néhány évben, így legalább részben sikerül behoznom a lemaradásomat egy bejegyzésben ;) Pontokba szedtem, hogy könnyebben áttekinthető legyen! :)

2015. április - június: Költözködés Svájcban

A legutóbbi bejegyzésem még aprócska (de nekünk annál kedvesebb) zürichi otthonunkban született. Akkoriban döntöttük el, hogy meghosszabbítjuk Sándor ösztöndíját és maradunk még egy darabig Svájcban. De közben az albérleti szerződésünk lejárt és nem is tudtuk meghosszabbítani, mert az eredeti bérlő is vissza szeretett volna költözni (mi csak a "másodlagos bérlők" voltunk). 

Így tudtuk, hogy új otthon után kell néznünk és bár szerettük Zürichet (különösen azt a kerületét, ahol laktunk), de vágytunk átköltözni St. Gallen kantonba is, mert ott volt a gyülekezet, ahova jártunk (tőlünk 100 km-re, így minden vasárnap 200 km-t utaztunk). Ráadásul az a magyar család, akivel jóba lettünk szintén költözés előtt állt és mit ad Isten ők is épp St. Gallen kanton egy kicsiny településére akartak költözni, kb. 15 km-re a gyülekezetünktől.

Gyönyörű Flawil

Így aztán elmentünk megnézni ezt a kicsiny települést, Flawilt, ami azonnal szerelem volt számomra. Én mindig úgy éreztem, olyan az a városka, mint egy kis ékszerdoboz, igazi, vidéki Svájc, dimbes-dombos, körben havas hegyekkel és legelésző tehenekkel, így nem volt kérdés, hogy itt keresünk majd mi is albérletet (igaz, cserébe Sándor vállalta, hogy napi 200 km-t utazik majd oda-vissza a munkahelyére, hiszen ő továbbra is Zürichben dolgozott). A költözés sajnos végül nehézkesebbre sikerült, mint reméltük, mert Svájcban nem túl egyszerű albérletet szerezni, egy nagyon bonyolult folyamaton kell átesni hozzá, tele mindenféle referenciákkal és igazoló okmányokkal.

Így végül az áprilist Magyarországon töltöttük, a májust pedig AirBnb-s lakásokban Zürichben várva, hogy 2015 június 1-jén végre átvehessük új (egyben teljesen üres) albérletünk kulcsait. A helyzet külön szépsége volt, hogy én ekkor a második terhességem pontosan 35. hetében jártam, mellettem egy 2,5 éves, épp pelenka-elhagyó Rebekával egy teljesen új város üres albérletében, amit persze be kellett bútorozni, ki kellett takarítani és nem mellesleg a dobozainkat is kipakolni, mindezt lehetőleg még azelőtt, hogy a kicsi megszületne. Nem voltak könnyű hetek ezek, Sándor a hosszú ingázás miatt csak késő esténként ért haza, de végül sikerült nagyjából elrendezkedünk mire a második kislányunk megérkezett, sőt ekkora már Rebeka is bugyit hordott :) (Máig sem értem pontosan, hogyan, de őszintén szólva én gyakran nézek így vissza az életem egy-egy pillanatára értetlenül, aztán elmosolyodom, hogy Isten tényleg minden helyzetben ott van velünk).

2015. július 6. : Édua Anna megszületett St. Gallenben

Szóval ezen intenzív hónapok után június végén már nagy izgalommal vártuk, hogy megérkezzen Édua. Június utolsó napjaiban kijött hozzánk egy hétre anyósom segíteni (illetve nem titkoltan várni,  hátha közben Édua is megszületik), de mivel sajnos nem érkezett meg azon a héten, így inkább kirándulni jártunk (igen, én mindent elkövettem, hogy beinduljon a szülés, hegyi kilátóra, állatkertbe, vízesést nézni mentünk, de semmi!).
Így aztán megköszöntük a segítségét és búcsút intettünk neki, majd megérkezett anyukám, aki közel 3 hetet maradt, így remélhető volt, hogy ő már tényleg találkozhat is az új családtaggal.

Néhány nappal az érkezése után végül beindult a szülés (amiről reményeim szerint bővebben majd egy külön bejegyzésben írok) és 9 óra vajúdás után végül reggel 8 órakor megszületett a mi kicsi Éduánk. (Itt hadd nyújtsak reményt sorstársaimnak, akiknek szintén igen hosszúra sikerült az első szülésük, ugyanis Rebekával a vajúdás kb 30 óra volt így kíváncsian vártam, mire számítsak második körben és lám, tényleg sokkal rövidebbre sikerült!)  

Édua 6 napos

Emlékszem, milyen gyönyörű, rózsaszínes bőre volt és milyen elképesztő erő volt már benne rögtön születése után is (ez azóta sem változott).

Utána bő 2 napig élveztük a st. gallen-i kórház vendégszeretetét, aztán rendben hazaengedtek minket. Érdekesség, hogy ott kb 1 és 5 nap között van, amit az anyák szülés után a kórházban töltenek és ők dönthetik el - nyilván ha nincs ellene orvosi javallat - hogy mikor szeretnék elhagyni a kórházat. Csodálkoztak is a nővérek, hogy miért akarok ilyen korán hazamenni, általában mások kiélvezik azt az 5 napot, de nekem már nagyon hiányoztak az otthoniak, így haza kéredzkedtem hamar.

2015. július- 2015 december: Hétköznapok Flawilban

Ezt a félévet igazán élveztük így négyesben, Flawilban. Bár Sándor kicsit későn járt haza, de meglepő módon sokkal könnyebb volt minden így másodjára egy újszülöttel és alapvetően szépen, nyugalomban teltek a napjaink, Édu pedig olyan gyorsan fejlődött!
Hétköznaponként sok programot csináltam a lányokkal (na nem kell óriási dolgokra gondolni, de mi pl a helyi farm meglátogatását is nagyon élveztük, ahonnan mindig vettünk házi tejet is), hétvégenként pedig élveztük, hogy végre otthon van Apa és sokat sétáltunk a gyönyörű Flawilban, vagy éppen kirándulni jártunk a még annál is gyönyörűbb Svájcban.

Őszi vásáron Flawilban

Nagyon jó volt végre a gyülekezethez is közelebb lenni, így jobban ki tudtuk venni a részünket a szolgálatokból is és több gyülekezti programon is részt tudtunk venni, így az ottani barátságaink is szorosabbra fonódtak. Tényleg olyan szerető, befogadó közösség volt ez a hely nekünk, hogy nem győztünk értük hálásnak lenni!
Közben Rebeka elkezdett Spielgruppe-ba járni (ez kb egy kis létszámú játszócsoport, ami óvoda-előkészítőként szolgál), ami igaz, kicsit felemás élmény volt számunkra, de mindenképpen jobban megismertük általa a svájci kultúrát, gondolkodást.

Ebben a félévben egyre erősebben megfogalmazódott bennünk Sándorral, hogy bár nagyon szép Svájc és szeretünk is itt lenni, de nehezen tudjuk elképzelni, hogy igazán hosszútávon, esetleg "örökre" itt maradjunk.

Sokat gondolkodtunk rajta, hogy mikor lenne ideális visszaköltözni Magyarországra és amikor a karácsonyi szünetben, 2 nappal szenteste előtt végre le tudtunk ülni hosszabban beszélgetni, egyszer csak azt kérdeztük egymástól, hogy mi lenne, ha haza mennénk, MOST. Néztünk egymásra, ki mit gondol és mindketten rábólintottunk. Persze a most-ot kicsit hosszabb folyamatként kell elképzelni (egész pontosan 3 hónapnak), ennyi volt a dolog tényleges átfutási ideje, mindenesetre 2016. december 27-én elküldtem a felmondó levelünket a főbérlőnknek (erre nem is nagyon lett volna máskor lehetőségünk, mert Svájcban - főleg vidéken - csak évi 3 meghatározott időpontban van rá lehetőséged, hogy felmondj egy albérletet és az egyik ilyen időpont a december 31).

          2016. január - 2016. augusztus: 

Búcsúhónapok Svájcban és átmeneti időszak itthon

Őket nem zavarta egy újabb költözés

Így aztán újabb költözés várt ránk, ráadásul azt hiszem ez méltán elnyerte a leghosszasabb-legbonyolultabb címet, mi sem gondoltuk, hogy ennyire hosszú lesz. 

A karácsonyfa lebontása után én rögtön elkezdtem árulni a kinti bútorainkat (igen, azokat, amiket közel félévvel korábban vásároltunk meg - de ilyen az élet), majd jöhetett a dobozolás 2 kicsi gyerek mellett. "Szerencsére" eddigi életünk során már annyit költöztünk Sándorral (6,5 éve vagyunk házasok és ez volt nagyjából a 8. költözésünk!), hogy ez a rész elég rutinosan ment és bár 1 héttel a lakás átadása előtt, az utolsó nagy hajrában sikeresen átestünk egy komplett családi influenzán, végül sikerült rendben átadni az albérletünket és elszállítani Magyarországra a dobozainkat. 

Ez egyébként tényleg elég stresszes volt, mert amennyire bonyolult és nehézkes egy albérlet kivétele Svájcban, még ezt is felülmúlja az albérlet visszaadása, nagyon szigorú elvárásoknak kell megfelelni, főleg a takarítás terén, így kissé aggódtam, hogy vajon visszakapjuk-e a kauciót.

Ezután még kesze-kuszább időszak következett, ugyanis nem tudtunk rögtön az itthoni albérletünkbe beköltözni, mert azt éppen lakták, így kezdetben anyukámnál laktunk, majd egy ismerős egyszobás budapesti lakását béreltük ki (igen, ez egészen újszerű élmény volt 2 gyerekkel) és végül augusztusban beköltöztünk az albérletbe, ahol is egy igen intenzív takarítással kellett kezdenünk az albérlő egyetemista lányok után (no comment..). Nagyon jó volt, hogy anyukám is eljött segíteni, különben nem is tudom mikorra jutottunk volna bármire is a takarítással (tényleg nem csak egy kis portörlésről volt szó, elképesztő állapotokat hagytak itt maguk után).

És hogy még izgalmasabb és kesze-kuszább legyen számunkra ez az időszak, augusztus elején meglepődve tapasztaltam, hogy késik a menstruációm. Bár nem sok esélyét adtam egy babának, azért csináltam egy tesztet, ami negatív lett. Tekintve, hogy nekem eddig minden terhességemet nagyjából 1 héttel korábban kimutatták a tesztek, biztosra vettem, hogy nem várunk babát.
A következő héten csináltam még egy tesztet, ami szintén negatív lett, de vérzés sehol. Úgy voltam vele, hogy csak nem fogom magamnak bemagyarázni, hogy babát várunk, ha egyszer a tesztek több hét késés után is negatívak maradtak, arra fogtam a dolgot, hogy nyilván a költözés körüli stressz lehet az egész okozója és jól el is határoztam magam, hogy márpedig nem veszek több tesztet... amit nyilván nem bírtam ki és a következő héten vettem egy harmadik tesztet, ami legnagyobb meglepetésemre már pozitív lett! :)
Így történt, hogy bejelentkezett hozzánk a harmadik babánk, akivel már nagyjából 16 hetes terhes vagyok és hál' Istennek egyelőre igazán szépen növekszik. A kezdeti fáradtság és némi hányinger elmúltával én is sokkal jobban lettem és mondanom sem kell, nagyon örülünk ennek a harmadik pici jövevénynek! :)


Hááát így visszaolvasva már-már kalandregényes a beszámoló, persze szigorúan a maga szürke-hétköznapi formájában. Furcsa dolog ez a blogolás, szinte úgy érzem, ilyenkor valahogy kicsit újraírom történeteinket, az életünket és a helyére kerülnek bennem is ezek az emlékek.
Fárasztó, mozgalmas és NAGYON változatos időszak volt ez, de közben mégis szorosabbra fűzött bennünket társakként Sándorral és családként a kicsi lányokkal. Talán elcsépelten hangzik, de hálás vagyok ezért is, mert nincs ezen mit szépíteni, ennyire néha törékenyen, fárasztóan de mégis a maga szépségeivel megy az élet, legalábbis a miénk biztosan! :)
Felteszek ide néhányat a legszebb pillanataiból ennek az időszaknak:

A megunhatatlan svájci hegyek között

A kedvenc részem a zürichi állatkertben

Bern - talán a kedvenc svájci városom

Rebeka készül a tesóra

Végre találkozás az "amerikai" barátnővel

Sok év után újra együtt, mindannyian a legjobb barátaimmal

Nyár, 2014

Nyár, 2015

Tesók

Nyár, 2016

Férjhez ment a legjobb barátnőm! :)

Együtt

Ezeket olvastam 2014-ben

Nem szoktam magamnak éves olvasólistát írni, leginkább mert általában csak úgy spontán csapongok a könyvek között (igen, én is egy vagyok azok közül, akik általában egyszerre minimum három könyvet olvasnak :).
De gondoltam megosztom veletek azokat, amiket szívesen olvastam, sokat segítettek és így jó szívvel ajánlom nektek is.

Spoiler: Szépirodalmi mű nem lesz benne - hát ez van, olvasó éveim első kb. 20 éve után (amik túlnyomórészt szépirodalmi művek olvasásával teltek) nem gondoltam, hogy valaha jön ilyen időszak is, de most valahogy nem férnek be az életembe.
Most szívesebben olvasok olyasmit, ami a mindennapokban segíti a feladataimat vagy ami egy némi bátorításul szolgál, ha épp kicsit megfáradtam.


1) Sally Clarkson: The Mission of Motherhood
Valószínűleg ez a könyv volt a tavalyi évben a legnagyobb hatással rám. Kicsit úgy éreztem, mintha valaki szépen letisztázva írta volna meg mindazokat a kesze-kusza gondolatokat és érzéseket, amik az anyasággal kapcsolatban bennem vannak. Nyilván ez egyéni dolog, hiszen én már a könyv elolvasása előtt is nagyon hasonlóan gondolkodtam a családról és gyereknevelésről, mint ahogy az ebben a könyvben le van írva, de ugyanakkor úgy látom, hogy annak is segítség lehet, aki nem teljesen ilyen beállítottságú.
A szerzőről annyit érdemes tudni, hogy 4 gyerekes keresztény anyuka, akinek a gyerekei már felnőttek, így visszatekintve bátorítja az olvasókat arról, ő hogyan élte meg ezt az időszakot, mik voltak a prioritásaik stb. Nem az a gyakorlatias "gyereknevelés 10 lépésben könyv", inkább úgy készüljetek rá, mintha egy idősebb anyukával beszélgetnétek egy kávé mellett az élet dolgairól :) Nagyon ajánlom!

2) Michelle Duggar, Jim Bob Duggar: The Duggars: 20 and Counting
Már nem is emlékszem hogy találtam erre a családra. A címből lehet nem érthető azonnal (vagy inkább nem hihető), de ez egy olyan család története, akiknek 18 gyerekük van (és igen, mindegyik saját, nem örökbe fogadott - a címben a 20 két szülővel együtt értendő).
Igazából azért rendeltem meg a könyvüket, mert nagyon érdekelt, hogy mégis hogyan kivitelezhetőek a mindennapok 18 gyerekkel (!!!), ugye ez egy egygyerekes anyának igen csak felfoghatatlan :)
Arra számítottam, hogy nyilván egy teljesen "más világban" élnek, másképp gondolkoznak, kicsit furcsának hatnak majd (azért szerintem a legtöbben hasonló prekoncepciókkal indítunk egy ilyen extrém méretű nagycsaláddal szemben), de képzeljétek, egyáltalán nem így volt!
Szerintem egy nagyon jó hangvételű könyv, amiben leírják, hogyan vezette őket Isten arra a döntésükre, hogy egyáltalán ne befolyásolják a gyerekeik számát, aztán hogyan vezette őket tovább lépésről lépésre az életükben. Ami szerintem egészen döbbenetes, hogy a családot egy keresetből tartják el (az anyuka otthon oktatja a gyerekeket) méghozzá teljesen hitelmentes életet élnek, saját maguk építették a házukat stb. Nekem nagyon tetszett, még recepteket és gyereknevelős tippeket is megosztanak a könyvben, kifejezetten kikapcsolódás volt olvasni :)

3) Deákné B. Katalin: Anya, taníts engem!
Kicsit csalok, mert ez egy olyan könyv, amit évek óta már időről időre előveszek, lapozgatok.
Én személy szerint mindenkinek ajánlom, aki valaha kisgyerekekkel foglalkozik, akár szakemberként, akár anyaként (én is használtam sokat az óvodai fejlesztés gyakorlataim során). Ez a könyv tényleg nem más, mint egy óriási ötlettár, nagyon egyszerű, akár otthon is könnyen megvalósítható ötletekkel, amik a gyerekek fejlődését segítik. A különböző fejezetek születéstől 6 éves korig, illetve fejlesztési területenként (pl. mozgás, érzékelés, beszéd stb.) közölnek ötleteket (rengeteget!).
Nagyon jó kis segítség lehet ez pl. olyan anyukáknak, akik a pedagógiától teljesen eltérő területen dolgoztak és nem sok ötletük van, miket játszhatnának otthon a gyerekekkel (mert ugye azt mondanom sem kell, hogy habár itt fejlesztésről vagy legalábbis ingergazdag feltételek
megteremtéséről van szó, a gyerekeknek csupa játék az egész és nagyon élvezik).
Egyszerű, jól érthető és sok egyéb tippet is tartalmaz (pl. adott életkorban milyen játékokat érdemes a gyereknek megvenni, stb.). Az ára kicsit magasabb (amikor én vettem, 3000 Ft volt), de szerintem mindenképpen megéri, tényleg kiszolgál a születéstől egészen a gyerkőc 6 éves koráig.

4) Sarah Mae, Sally Clarkson: Desperate
A szerzőpáros egyik tagja a már fentebb említett Misson of Motherhood szerzője, a másik pedig egy éppen kisgyerekekkel otthon lévő anyuka. A könyv ötletét az ő levelezésük adta, amelyet részben a könyvben közre is adnak. Minden fejezet egy őszinte hangvételű levéllel kezdődik a fiatalabb anyukától, aki valamilyen területen bátorítást, segítséget, ötleteket kér, majd a fejezet során közösen erre adnak megoldást vagy legalábbis némi távolabbi rálátást a problémára.
Ezt gyakorlatiasabb könyvnek mondanám, mint a fentebb említettet, de azért ez sem az a "10 lépéses megoldás" típusú (amiket bevallom, én kifejezetten kerülök). Nagyon őszinte, lényegre tapintó könyv, ami kendőzetlenül fogalmaz meg pont olyan problémákat és érzéseket, amiken szerintem minden anya átmegy az élete során. Nekem igazi felfrissülés volt olvasni, úgyhogy szintén szívből ajánlom, főleg akkor, ha kicsit mélyponton érzed magad lelkileg.

5) Elisabeth Elliot: Áldást örököltek...
Sokat gondolkoztam, hogy ezt a könyvet felvegyem-e a listába, mert őszintén szólva kicsit ambivalensek az érzéseim a könyv iránt. Aki olvasott már Elisabeth Elliot könyvet, az tudja, hogy kicsit hogy is mondjam, nyers a stílusa, vagy inkább olyan túl határozott, ami engem sokszor zavart már más könyveiben is, de itt úgy érzem, egy-egy olyan témában is nagyon leegyszerűsített, vitathatatlan álláspontot fogalmaz meg, amivel azért én még is vitatkoznék kicsit.
Biztos  vagyok benne, hogy vannak olyan típusú családok, akiknek pont az általa leírtak felelnek meg, de abban is, hogy vannak olyanok, akiknek ezek a tanácsok nem járhatóak. Önmagában ez még nem is zavarna, de a könyv során többször is elég ítélkező hangnemben ír ezekről az utóbbi családokról, ami számomra teljesen elfogadhatatlan és végképp nem keresztény magatartás.
De ettől függetlenül mégis írni akartam róla, mert ha ezeken a zavaró tényezőkön egyszerűen átlépünk (ami aztán ki tudja, lehet mást nem is zavar annyira), akkor azt hiszem sok mindenben kaphatunk egy nagyon jó látást a családra, gyerekekre nézve. A könyv egyébként nem egyfajta útmutató, valójában egy memoir, amiben a saját családjának állít emléket és közben gondolatokat, meglátásokat fűz az egyes részekhez.

6) Rachel Jankovic: Loving The Little Years 
Ezt a könyvet kikapcsolódáshoz ajánlom, kicsit szerintem ebből a célból is íródott. Maga a könyv sok rövidebb fejezetből áll a kisgyerekes életről (a könyv írásakor a szerző öt gyerekkel volt otthon, akik mindannyian öt év alattiak - azt hiszem nagyon nincs is mit hozzáfűznöm, ez önmagában garancia rá, hogy teljes megértésre találhatsz a lapokon a kisgyerekes otthonlét nehézségeivel és szépségeivel kapcsolatban :). Nagyon könnyed, sokszor kifejezetten szórakoztató, de sok apró bölcsességet és hasznos meglátást is tartalmaz, szóval szerintem pont passzol a mindennapokban a kávé mellé vagy
a játszótérre (én mindig viszek könyvet magammal, mert Rebus ott nem annyira igényli az aktív jelenlétem, úgyhogy nekem épp megfelelő kis énidőt jelent a nap során).

7) Adele Faber, Elaine Mazlisch: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje
Ezt a könyvet még nem olvastam teljesen végig, de azért gondoltam felveszem ide az ajánlottak közé.
Bár előre szólok, hogy szülők körében (különösen keresztény szülők körében) erősen megosztó könyv... lényegében azért, mert kifejezetten az autoriter nevelési elvvel szemben egy demokratikusabb kommunikációs lehetőséget fogalmaz meg. Azért ha valaki ezzel nem is ért egyet, ha úgy adódik, hogy a kezébe kerül vagy esetleg ki tudja kölcsönözni könyvtárból, szerintem érdemes elolvasni, mert egy másfajta nézőpontot ad, főleg a dackorszak kezelésére, ami ha nem is minden esetben, de szerintem sokszor segítséget jelenthet.
Őszintén szólva én közel sem tartom magam sem elég tapasztaltnak, sem elég bölcsnek ahhoz, hogy nevelés kérdésében örökérvényű meglátásokat osszak meg. Már többször írtam és tényleg szívből így
gondolom, hogy a nevelés szerintem egy konstans kapcsolatot igényel Istennel, mert minden gyerek (és minden szülő, szülőpáros is!) más és más, sőt, az egyes élethelyzetek is különbözőek... úgyhogy én nem igazán hiszek az "egy igaz útban" nevelés terén (sem) és én is folyamatosan bölcsességet és útmutatást kérek ebben Istentől. Ezt csak azért írtam le, mert ahogy én tapasztalom Rebussal, egyrészről szerintem fontos, hogy bizonyos helyzetekben a szülő irányítson, sokszor nagyon is határozottan, de más helyzetekben a "megértő attitűd" (amikor inkább megpróbálom megérteni Rebus problémáját és nem egyszerűen leuralni, lekezelni azt) hatékonyabb és építőbb. Ehhez az utóbbihoz ad nagyon jó ötleteket és egyfajta elméleti hátteret a könyv.

Michelle Duggar, Jim Bob Duggar: A Love That Multiplies
Szintén még nem olvastam végig, de a fentebb említett Duggar könyv párjaként ajánlom.
Nagyon hasonló hangvételű, de sokkal részletesebben írnak az életükről és őszintén beszélnek a nehézségeikről is (pl. hogy milyen az, amikor egy-egy vírus mind a 18 gyereken végigmegy... oh boy!). A könyvben nagyon hosszan írnak arról is, milyen volt megélniük, amikor a 19. gyerekük három és fél hónappal előbb jött a világra... mennyire nehéz és aggodalmakkal teli időszak volt ez számukra (a kislány egyébként ha jól tudom már kb. 6 éves és egészséges). És mint az előző könyvben, úgy itt is mindig leírják, Isten hogyan óvta meg őket ezekben a helyzetekben vagy hogyan segített nekik átmenni rajtuk. Ami még érdekes lehet, hogy itt sokkal több részletet megosztanak a gyereknevelés, mindennapok területéről, szóval nagycsaládosoknak külön hasznos ajánlom :)

Meglepetés :)

Nemrég írtam arról, hogy elveszítettük a babánkat. Bár még nagyon korai terhesség volt (kb. 5 hetes), mégis nehezen éltük meg, hiszen készültünk rá, vártuk őt. Azt hiszem amikor megírtam a blogbejegyzést, akkor zártam le ezt az egészet teljesen magamban, valahogy akkor éreztem igazán, hogy túl vagyunk rajta.

1 nappal aztán a bejegyzés megírása után ott ültem a fürdőszobában, kezemben egy halvány pozitív tesztet szorongatva és sírva adtam hálát Istennek. Felhívtam Sándort és ujjongtunk: újra babát várunk!
Így történt, hogy pontosan 2 héttel a vetélésem után újra babánk fogant, akivel azóta már a 13. hétben vagyok! :)

6 hetes esti pocak

Sokat gondolkoztunk és imádkoztunk, hogy várjunk-e a vetélés után, elolvastunk néhány orvosi véleményt is, amik alapján úgy döntöttünk, hogy mivel ez egy nagyon korai terhesség volt (valószínűleg már a beágyazódás sem történt meg), így nem szükséges várnunk. Úgy gondoltuk, ha a testem készen áll egy új baba fogadására, akkor nem érdemes várunk, legfeljebb majd csak később fogan meg.
Mondjuk azt hiszem egyikünk sem merte igazán beleélni magát, hogy akár tényleg pár hét múlva már újra terhes leszek, de mégis így történt és nagyon örültünk!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak (vagy inkább nincsenek) bennem félelmek, hogy "mi lesz ha...", ha bármi történik, ha ez a baba is elmegy, ha komplikáció lesz stb. De azt hiszem ezek a gondolatok jó emlékeztetők arra, hogy Isten kezében vagyunk, ahogy eddig is ott voltunk. És csak Ő tudja, hogy mi lesz és tudom, hogy Ő bölcs és szerető Isten. Szóval amit tehetek, hogy megteszem mindazt, ami a baba egészséges fejlődéséért tenni tudok és imádkozom.

Ez a terhességem egyébként kicsit eltért attól, ahogy Rebust vártam, mert nála gyakorlatilag semmilyen émelygésem nem volt, csak arra emlékszem, hogy az első hetekben igen csak fáradékony voltam. Ezúttal viszont már az kezdetektől elég sok rosszullétem volt, nem is hányingernek, inkább csak erősebb émelygésnek mondanám. Később a gyomrom is fájni kezdett és egyértelművé vált számomra, hogy ez nem szimpla terhességi rosszullét, hanem a refluxom jött elő újra.
Akkor kaptam rá gyógyszert, amit csak néhányszor kellett bevennem, mivel a reflux kezelésében már van némi tapasztalatom, így inkább csak sokkal jobban figyelni kezdtem rá, hogy mikor mennyit és mit eszem és ez elég gyorsan rendben is tette a gyomromat.
Ha valakinek esetleg ilyen problémái lennének itt van néhány dolog, amire ilyenkor fokozottan figyelni szoktam:

• A nap folyamán rendszeresen és sűrűn eszem, viszont nagyon kicsi adagokat (akár csak 1-2 szelet kekszet).
• Kerülöm a fűszeres vagy paradicsomos ételeket és a gyümölcsök közül is a citrusféléket, savanyúbb típusokat. Ha nyers gyümölcsöt eszem, utána mindig elrágcsálok egy kis szelet kenyeret, kétszersültet vagy kekszet.
• Korán vacsorázom, lehetőleg olyan 3 vagy akár 4 órával alvás előtt.
• Nagyon magas párnán alszom (az elején amikor nagyon rossz volt a gyomrom, 3 kispárnát tettem egymásra és azon aludtam :). Egyébként nekem az vált be, ha nem csak a fej van megemelve, hanem az egész felsőtest, tehát a hátam alá is kerül ilyenkor egy párna.
• Lefekvés előtt, ha érzem, hogy fájdogál a gyomrom, kortyonként megiszom egy pohár Salvus vizet vagy egy csésze kamilla teát.

Legnagyobb meglepetésemre egyébként a fáradékonyságom valahogy nem jött elő olyan erővel, mint anno Rebusnál (bár ennek lehet az is az oka, hogy most egy kétéves mellett egyszerűen nem engedhettem meg magamnak annyi pihenést). Esténként ugyan korábban feküdtem, de a teljes első trimeszter alatt azt hiszem összesen kétszer aludtam napközben. Némi pihenőidőt viszont igyekeztem minden napra beiktatni, mindig előre megbeszéltük Rebussal, hogy a  meseolvasás után pihenni fogok. Mivel ő már nem mindig alszik napközben, így ilyenkor vagy odakuporodott mellém és elaludt (vagy legalábbis vízszintes állapotban töltött egy negyed órát) vagy egyszerűen addig kiment játszani a szobájába. Sokszor odaült mellém és mesét "olvasott" magának a nagyágyban, míg én kicsit relaxáltam :) Nagyon édes volt :)

A hasam elképesztő intenzitással kezdett el nőni, bár az első időszakban inkább csak estére kerekedtem ki a puffadás miatt, mostanra viszont már napközben is egyértelműen megállapítható, hogy ketten vagyunk.

Az elején egyébként a svájci terhesgondozási rendszert kellett még megismernem, ami kicsit bonyolultnak tűnt első pillantásra, de most már egész jól elboldogulok. Itt úgy van, hogy a biztosítód állja a teljes terhesgondozás, a szülés és a kórházi tartózkodásod árát, ami nagyon pozitív, mert így nem kell rá külön költségként számolni. Ezen kívül eldöntheted, hogy kórházba vagy saját nőgyógyászhoz szeretnél-e járni terhesgondozásra, ezek között szintén nincs anyagi különbség. Igazából nem is értem, miért választja valaki az előbbit, nekem nagyon kényelmes, hogy magyar megnevezéssel "magán terhesgondozásra" járok, így általában nem kell sokat várakozni, a várószoba tágas, vannak játékok, úgyhogy Rebus is elfoglalja magát, de ami nekem a legfontosabb volt, hogy így egy orvos követi végig a teljes terhességemet és nem kell mindig elmagyarázni az előzményeket.

Ami mondjuk nekem nagyon furcsa volt, hogy itt semmilyen orvosi dokumentumot nem kapsz (nem csak a terhességed során, semmilyen orvosi beavatkozásnál). Gondolom felesleges dokumentációnak érzik vagy nem tudom miért, de ha szeretnéd, akkor kérheted, hogy ezeket postázzák el számodra. Én például az eddigi vagy 5 orvosi vizsgálat alatt csak egyetlen egy vérképet kaptam az ultrahang felvételeken kívül. 

Nekem ez kicsit furcsa, főleg, hogy még nem tudom, hogy itt vagy Magyarországon szülök-e majd, és belegondoltam, ha nem kérem ki időben a papírjaimat, akkor igen csak érdekes lenne Magyarországon beesni egy szülőszobára mindennemű eddigi terhességi dokumentáció nélkül.

Ami még más volt ennél a terhességnél, hogy néhány héttel ezelőtt elkezdtem enyhén vérezni.. szaladtunk be az ügyeletre, eléggé aggódtunk mindketten Sándorral. Hosszas várakozás után aztán az orvos megvizsgált és hál' Isten a baba nagyon jól volt, veszettül ficánkolt az ultrahangon :) Viszont a méhemben kialakult egy hematóma, ami okozta a vérzést. Azt mondták, ez elég gyakori a terhességek során és veszélyt csak akkor jelenthet, ha közel esik a méhlepényhez, mert annak a leválását okozhatja. De mutatta az orvos, hogy az én esetemben ettől nem valószínű, hogy tartani kéne, mert nagyon távol van a babától. Azért kaptam extra magnéziumot, meg próbáltam kicsit pihenni, amennyit tudtam. Mostanra már jól vagyok és a vérzés is abbamaradt.

Izgatottan várjuk tehát a második babánkat! :) Nagyon különleges (vagy inkább felfoghatatlan??) érzés belegondolni, hogy jövő karácsonykor a hároméves és a féléves gyerekeinkkel ünnepelünk majd! Elképesztő :)

12 hetesen, karácsony estéjén

Rebeka 2 éves lett!

Múlthét csütörtökön ünnepeltük Rebekánk második születésnapját! Bizony, kétéves a kislányunk! :)

Szülinapi dekoráció

Végül a szülinapozás nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztem, hanem sokkal jobban! Eredetileg úgy tűnt, senki nem tud jönni a családunkból és mi sem tudunk hazamenni majd.. szerettem volna áthívni az utcánkban lakó magyar családot, de ők meg pont Magyarországra utaztak :(
Végig azon törtem a fejem, hogyan tudnék gyerekeket áthívni, hogy igazi zsúr legyen Rebusnak,tudtam, mennyire örülne néhány játszópajtásnak.

Nem sokkal a szülinapja előtt kaptunk egy e-mailt egy kedves baráti családtól, hogy az október 23-i hétvégén meg tudnának látogatni minket. És történetesen 4 gyerkőcük van! :) Jaj nagyon örültünk! Szépen előkészítettünk mindent, feldíszítettük a lakást, én sütöttem cupcake-eket (tudjátok muffinokat olyan csavart krémmel a tetején), megvettük a tortát, az ajándékokat.
23-án (Rebus szülinapján) délelőtt érkeztek meg, és ahogy leültünk ebédelni, egyszer csak megszólalt a csengő... kimentem a ház elé és tudjátok ki állt ott? Az anyukám!! :) Hát képzelhetitek, hogy meglepődtem! Idevonatozott hozzánk teljesen egyedül, hogy meglepje Rebust szülinapja alkalmából. Úgy örültem neki!! :) Szóval ahhoz képest, hogy azt hittük, csak hármacskán ünneplünk majd, végül tízen voltunk.

Az új kis barátnőivel :)

Rebeka rengeteg ajándékot kapott, anyai megítélésem szerint kicsit túl sokat is :) Még magyarországi barátaink is küldtek neki ajándékot, a nővérem csomagja is befutott Németországból, szóval alig győzte bontogatni őket :)
Nagyon jól éreztük magunkat, a hétvégén még elmentünk a zürichi állatkertbe, hajóztunk a zürichi tavon és voltunk Schaffhausenben is a vízesésnél.

Na és milyen a kis kétévesünk? Egy tündér :)
Egyébként tényleg nem panaszkodhatok rá, egyelőre a dackorszaknak csak minimális jeleit mutatja és általában nagyon együttműködő, ha meg szeretnénk vele beszélni valamit.

• Rengeteget beszél, imádja a könyveket (képzeljétek, már egy ideje magának olvas, annyit olvastuk őket, hogy nagyjából már fejből tudja a meséket és hosszasan képes magának olvasgatni így), egyedül eszik és az önálló öltözködésben is egyre ügyesebb. 
• Hihetetlenül vicces! Komolyan, kifejezetten szórakoztató társaság! :)  
• Nagyon szeret énekelni, elég sok dalt próbál már egyedül is visszaénekelni (Mennyből az angyal, Elvesztettem zsebkendőmet, Gryllus Vilmos: Katica, Twinkle Twinkle, Muffin Man). Sőt, mostanában rám szól, ha én is éneklem vele, hogy ő szeretné egyedül :)
• Igazi kis szeretetbomba, egy nap átlagosan 20 alkalommal szalad oda hozzánk, megölel minket és azt mondja: "Szeretlek".
• "Bibizik": van egy apró kis szemölcs a jobb könyököm körül, ez Rebus "bibije". Ha megijed, sír vagy álmos, akkor ezt szokta simogatni és ezzel nyugtatja meg magát. Óriási felfedezés volt, amikor rájöttem, hogy ezzel az autóban is könnyen el tudom altatni, csak oda kell nyújtanom neki a karom, kicsit bibizik és már alszik is! Nagy könnyebbség, mert előtte hosszasan képes volt üvölteni egy-egy autóút alatt :S
• Külön ágyba került: ez még nagyon új dolog nálunk. Nagyjából 10 hónapos volt Rebus, amikor a sűrű éjszakai ébredések miatt a mi ágyunkba vettük. Végül annyira megszerettük mindhárman a közös alvást, hogy később, amikor már átaludta az éjszakát is így maradtunk. Tudom, hogy most nem ez a mainstream gondolkodás a gyereknevelésben, de mi tényleg nagyon szerettük.. úgyhogy kerek egy éven át így aludtunk :) De az utóbbi időben annyit nőtt Rebus, hogy szűkösnek kezdtük érezni, ráadásul elképzeltem, ha újra babát várok majd, akkor a nagy pocakkal végképp nem férünk majd el. Szóval Rebus kapott a szülinapjára egy gyönyörű kiságyat, amit az első perctől nagyon szeret. Büszkén bújik ágyba a saját "ágyikójába" :) Azóta ott alszik, a mi ágyunk mellett és mindhárman szeretjük így :) Reggel nagyon édes, felébred és azonnal mászik át ébreszteni minket is (sokszor egy nagy puszival :)

Végül itt van néhány kedvenc képem az elmúlt évből:

Az önállóság kezdetei, avagy "valahogy magamra küzdöm a cipőt"

Igazi kis lady... tipikus Rebus merengős-nézés :)

Az első hó, amit már ő is felfogott! Emlékszem, milyen meglepetten nézte, ahogy valami hullik az égből..

Apa-lánya: azt hiszem ez az a kép, ami a legszebben bemutatja a kapcsolatukat

Nyár Magyarországon - egy sikeres pecázás után :)

Rebus arcai - búcsú a nyártól Zürichben