Az első igazi kimenőnk Sándorral!

Anyukám már napok óta mondogatta, hogy szeretne valamikor átjönni Rebekára vigyázni, hogy egy kicsit ki tudjunk kapcsolódni Sándorral. Végül megbeszéltük, hogy ma kora délután átjön a nagyimmal, mi pedig estig szervezünk magunknak programot kettesben. Korábban már a házassági évfordulónkon egyszer vigyázott egy barátnőm Rebusra pár órát, de ott azért még egy kicsit izgultam, hogy-mint lesznek a dolgok.

Azóta sok minden változott. Leginkább, hogy Rebus elhagyta a nappali szoptatásokat (tényleg ő hagyta el, meglepő módon sokkal szívesebben evett szilárd ételt egy idő után) valamint nagyon nyitott, barátkozó lett mindenki felé, anyukámhoz pl. kifejezetten kötődik. És persze változtam én is... korábban időnként felmerült köztünk Sándorral, hogy mikor fogjuk először másra bízni Rebust és én mindig azt mondtam, hogy "majd ha már érezni fogom, hogy eljött az ideje". Persze tudom, ez kicsit így kevéssé megfogható válasz, de tényleg így gondoltam és biztosan tudtam, hogy érezni fogom, mikor értünk meg mindketten az elszakadásra. Nem akartam ebben semmilyen külső nyomásra vagy "trendre" hagyatkozni és így utólag azt mondom ez jó is volt így, mindhármunknak.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az egész elszakadás dolog anya-gyerek páronként nagyon változó, én pl. sokkal kevésbé igénylem a Rebus-nélküliséget, mint a legtöbb kisgyerekes anyuka, akit ismerek. Nem tudom, ez miért van így, valahogy megszoktam, hogy mindenhol ott van velem és igazából nem érzem, hogy bármiben is korlátozna. Nem is ismerek senki mást rajtunk kívül, aki eddig halasztgatta volna az első elszakadást. Persze mi is hallottuk olyasmiket, hogy "ejnye-ejnye, a gyereket le kell passzolni, különben tönkremegy majd a házasságunk", hát nem tudom... mi nem így éreztük, köszönjük, jól vagyunk, sőt! :)

Szóval ma eljött a nagy nap és épp úgy sikerült, ahogy azt reméltem. Megjöttek anyukámék, Rebeka hangos ujjongással köszöntötte őket, én megmutattam nekik, mit-hol találnak, majd pápát intettünk Sándorral (Rebus aranyosan visszaintegetett) és elindultunk. Anyukám a lelkemre kötötte, hogy tényleg igyekezzek kikapcsolni és hogy ígérjem meg nem fogom folyton hívogatni. Nem is hívogattam (na jó, egyszer azért rácsörögtem), de őszintén szólva nem is nagyon kellett erőlködnöm ez ügyben. Valahogy tényleg éreztem, hogy eljött az idő és sem Rebust, sem engem nem fog megviselni a dolog, úgyhogy egészen felszabadultan tudtuk élvezni Sándorral a közös időt.

Persze mikor hazaértünk, azért izgatottan kérdeztem, mi hogy volt. Állítólag Rebusnak végig nagyon jó kedve volt, rengeteget kacarászott :) Néha-néha azért bement a fürdőbe meg a spájzba, hátha mégis ott vagyok, de egyszer sem sírt utánam.
Ami mondjuk nagyon vicces volt, ahogy fogadott: képzeljétek, engem látványosan nem akart észrevenni amikor hazaértünk, csak Sándorhoz kéredzkedett fel! Persze ezen akár meg is sértődhettem volna, de igazából szerintem ez csak egy egészséges "anya engem miért hagytatok ki a mókából" gesztus volt részéről és hamar túllendült rajta, de egyértelműen látszott az első néhány percben, hogy most bizony büntiben vagyok! :)

Szóval megvolt ez is, szép volt, jó volt. NAGYON jó élmény volt újra kettesben csavarogni Sándorral a városban, nyugodtan beülni valahova és csak egymásra figyelni. De jó volt mindkettőnknek hazajönni is és megölelni Rebuskát. Így teljes az élet! :)