Az első 10 kilométerem!

A futás igazi rákattanós sport, mondják, és tényleg így van. Ha az ember egyszer ráérez, utána nehéz abbahagyni.
Nem tudom pontosan, nálam mikor kattant át valami, arra emlékszem, hogy elsőéves egyetemista koromban kezdtem el futkorászni. Akkor az egyetlen célom az volt, hogy levezessem a stresszt (elég nehezen viseltem az egyetemkezdést), úgyhogy egészen ősz végéig szinte minden nap elmentem futni. És valahogy beleszerettem. Utána a következő években eléggé hullámzó intenzitással jártam, bár arra emlékszem, hogy az esküvőnk előtti tavaszt-nyarat végigfutottam, mert hát ugye csinosnak kellett lenni abban az esküvői ruhámban ;) Addigra már elég sok kezdő hibán túl voltam (pl. megfelelő cipő hiánya, helytelen légzéstechnika, helytelen tempóválasztás) és egészen belejöttem, a végére már heti 4-5 alkalommal min. 40 perceket futottam. Azt hiszem ekkor kezdtem el úgy igazán futónak érezni magam.

Aztán jött a terhesség, szülés és Rebus első szülinapjáig egyetlen egyszer sem mentem. Kicsit valahogy túl intenzív időszak volt ez nekem és észre sem vettem, de kimaradt két teljes év futás nélkül.
Úgy igazán akkor kezdtem el újra futni, amikor kiköltöztünk Svájcba és megérkezett a jóidő. Zürich (meg szerintem egész Svájc is) ugyanis egy olyan hely, ami arra lett teremtve, hogy futkorásszanak rajta! :) De tényleg, annyira szép, változatos helyeken lehet itt futni. És rengetegen futnak is, ami nagyon motiválja az embert!

Szóval elkezdtem újra futni és a hónapok alatt szépen tornáztam felfelé a megtett kilométerek számát. Amikor aztán kb. 1 hónapja először futottam egyben olyan 6-7 kilométert, akkor határoztam el magam, hogy márpedig a második babánk megfoganása előtt lefutom a tízet. Valahogy úgy éreztem, ez méltó búcsú lenne, mert tudtam, ha újra babát várok majd, akkor minimum egy újabb évre abbamarad a futás (és akkor még nagyon bizakodóan számoltam).
Azt nem mondanám, hogy profiként készültem a tízre, de azért heti 3-4 alkalommal kitartóan eljártam edzeni. Igaz, ezen a héten annyira borzasztóan sikerültek ezek az edzések, hogy azt hiszem már lélekben kicsit fel is adtam ezt a 10 kilométer dolgot...
Aztán ma amikor elindultam, éreztem, hogy egész jó formában vagyok, jól ment az indulás is, szuper futóidő volt (borús, 20 fok) és kellőképpen sikerült bemelegítenem is. Először nem is a futópályára terveztem menni, úgyhogy csak itt a környéken csavarogtam, aztán végül valahogy mégis a pályánál kötöttem ki. Mire odaértem, már túl voltam 4 kilométeren és ahogy elkezdtem az első kört, éreztem, hogy most vagy soha. Jó a pályán futni, mert sokkal jobban átlátom a távokat és jobban be tudom osztani az erőmet is (cserébe mondjuk borzasztó unalmas tud lenni úgy az 5. kör után). De most az unalom sem fogott ki rajtam, annyira fellelkesültem, hogy éreztem, most meg fogom tudni csinálni, van bennem elég erő. Szépen peregtek a kilométerek, a 8. és 9. között volt egy kis holtpont, ott már nagyon kezdtem érezni a lábam, sőt olyan pontok is fájni kezdtek, amiket korábban nem is ismertem :) De akkor már nem volt sok, az utolsó kilométert laza tempóban végigfutottam, és egyszer csak vége volt, célba értem, hátam mögött a 10 kilométerrel. Azt hittem jobban fogok örülni neki, de inkább csak kicsit meglepődtem, hogy nahát, vége, megcsináltam. De azért jófajta meglepődés volt :)
Utána szépen hazasétáltam és csendesen örültem magamban, hogy készen állok, jöhet a második baba :)

Végül közel másfél óra alatt sikerült lefutni, ami borzasztóan gyenge időnek számít, bár mentségemre legyen mondva, az első 4 kilométert elég nagy szintkülönbségekkel tettem meg. De azért én elégedett vagyok, majd ha egyszer újra a 10 kilométer közelébe kerülök, megpróbálok kicsit az időn is javítani! :)

Mostanra már szokásommá vált, hogy a futás utáni hazasétálást mindig mezítláb ejtem meg, mert valahogy a talpizmaim egy kiadós futás után nagyon kívánják az aszfaltmasszázst :)
Szóval álljon itt egy mezítlábas kép az első 10 kilométerem emlékére: