Közben kiderült, hogy a fülgyulladás mellett Rebekának jött 2 kicsi fogacskája is, amik azóta kibújtak és annyira cuki velük! Szóval gondolom ezért is voltak ilyen nehézkesek az éjszakák, szegény kis drágám nagyon szenvedhetett... :(
Szívesen mutatnék nektek képet is a fogakkal vigyorgó Rebekáról, de amióta megjelentek, állandóan a nyelvével tapogatja őket (értsd: nonstop kint van a nyelve és azzal játszik!), így eddig még nem sikerült lefényképeznem. Na de majd próbálkozom!
Olyan jó érzés most újra normális erőnléttel működni, jó 4 hétig tartott ez a sokszor kelős, nagyon fárasztó időszak... ellenben fura, de lelkileg nekem nagyon sokat adott. A múltkori bejegyzésemben is akartam már erről írni, de ott még igen szűkösek voltak az erőtartalékaim, így csak röviden írtam és utána inkább pihentem egy kicsit :)
Most a betegség alatt nagyon sokaktól hallottam, hogy "hú, hát én nem tudnék felkelni egy babához 10-15 alkalommal éjjel", meg hogy nem is tudják, hogy lesz ez, ha egyszer gyerekük lesz. Megnyugtatásul közlöm, ezek pont azok a dolgok, amiket így előre nem nagyon lehet felfogni, de amikor már benne vagy és ott van a te babád, akkor egyszerűen csak csinálod, ösztönösen. Persze elfáradsz, vagy az is lehet, hogy egyszer-egyszer kiborulsz, de aztán újra ott leszel, mert azt hiszem mást nem is tudsz tenni. Olyan erős érzés ez, ami visz tovább, lépésről lépésre. Ismerek egy olyan anyukát, akinek a kisfia karácsony óta (igen, az 6 hónap..) minden éjjel legalább 3-4 alkalommal kel (de gyakran még többször!), és ő minden éjjel hűségesen ott van mellette.
És ahogy most Rebeka beteg volt, én is csak újra meg újra ezen a hűség dolgon töprengtem.
Számomra elképesztő volt látni, hogy még egy ilyen pici baba is mennyire ki tudja fejezni a háláját az éjszaka közepén azért, hogy akármikor szüksége van rám én hűségesen megjelenek, hogy segítsek. Ha 10 alkalommal van rám szüksége, akkor mind a tízszer. És ahogy az egyik éjszaka felsírt, és mentem be hozzá, az a gondolat suhant át rajtam, hogy Isten is ugyanilyen hűségesen jön hozzám minden egyes alkalommal, amikor én "felsírok". Ott, az éjszaka közepén is, hiszen nem csak Rebeka volt szükségben, hanem én is (mert már épp alig álltam a lábamon..), de valahogy mindig kaptam új erőt, hogy továbbra is el tudjam őt látni, továbbra is tudjak Sándorra figyelni, főzni, takarítani stb.
És azt éreztem, hogy igen, ahogy Isten gondoskodik rólam, úgy szeretnék én is gondoskodni Rebusról, ugyanolyan hűséggel, szeretettel. Persze nyilván nem tudom majd tökéletesen visszaadni, de bárcsak a lányom azt tanulná meg, hogy ha kiált, én ott vagyok. És aztán majd Istenhez is ugyanolyan bizalommal tudjon közeledni, mint hozzám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése