Ma van egy éve...

Ma van egy éve, hogy megtudtuk, hogy szülők leszünk... fel sem tudom fogni, hogy már elszaladt egy teljes év, megannyi történéssel! Egy éve ilyenkor még nem tudtuk pontosan, hogy gyomorrontásom van vagy babát várok :) Aztán végre Sándor megérkezett a várva várt teszttel, ami először negatívnak tűnt, én pedig nagyon elkeseredve mondogattam ott a fürdőszobában, hogy "pedig most tényleg éreztem, egészen biztosan éreztem, hogy terhes vagyok". És ahogy így győzködtem, egyszer csak lepillantottunk a tesztre és döbbenten figyeltük az egyre erősödő (de azért még így is halvány) második csíkot...

Persze azért először magunk sem hittük el, és az első orvosi vizsgálaton is csak egy egészen picurka pötty látszott Rebekából:




4 hetes

És most mégis itt van, teljes valójában. Azt hiszem ez a legtermészetfelettibb és mégis természetes csoda, amit az ember megélhet... azóta akárhányszor a 139. zsoltárt olvasom, mindig újra és újra ledöbbenek, hogy mennyire igazak Dávid szavai, mennyire felfoghatatlanul és mégis csodálatosan találta ki Isten ezt az egészet:

"Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében.
 Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy,
 csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.
 Csontjaim nem voltak rejtve előtted,
 amikor titkon formálódtam,
 mintha a föld mélyén képződtem volna.
 Alaktalan testemet már látták szemeid;
 könyvedben meg volt írva a napok is, amelyeket nekem szántál,
 bár még egy sem volt meg belőlük.
 Mily drágák nekem szándékaid, Istenem,
 mily hatalmas azoknak száma!
 Számolgatom, de több a homokszemeknél,
 s a végén is csak nálad vagyok."
 (Zsoltárok 139:13-18)


Nem voltam felkészülve arra, hogy milyen elképesztő változásokat hoz majd ez a pici új élet a mindennapjainkba... arra pedig végképp nem, hogy milyen erővel fog formálni bennünket Sándorral.
Már most, ez alatt a 4 hónap alatt is annyi mindenre volt hatással az életünkben!
Rengeteg alázatot tanultam, sőt, tanulok továbbra is... korábban azt éreztem, bizonyára ügyes, jó anyuka leszek, megy majd ez nekem egyedül is, de nem így van. Nem tudom, volt-e korábban olyan feladat az életemben, amiben ennyire égetően éreztem volna a szükségét, hogy minden apró lépésben Istenre támaszkodjak.
És tanulok együttérezni is, segíteni, imádkozni másokért, akik nehéz helyzetben vannak. Mindig is érzékeny voltam, de amióta Rebus megszületett, azt hiszem az Úr még egy adag extra érzékenységet és odafigyelést adott.
És végül tanulom elengedni az irányítást teljesen, Isten kezébe rakni az életünk minden részletét. Ez még mindig nehezen megy sokszor, dehát a tanulás egy folyamat :)

Most olvasom Jools Oliver (igen, ő Jamie Oliver felesége :D) könyvét arról, hogyan élte meg a gyerekei születését, és ő úgy fogalmaz az első kislányuk érkezéséről, hogy olyan volt, mint egy "örvény", ami teljesen felforgatta az életüket. Egyet kell értenem :) Valóban egy kis örvény Rebeka, minden tekintetben, de ahogy így visszanézek a fent leírtakra, azt hiszem megállapíthatom, hogy egy jó örvény, egy áldott örvény! :) És ez a lényeg.

Köszönjük, Uram a mi kis örvényünket, köszönjük, hogy elhoztad őt az életünkbe! Kérlek taníts és formálj bennünket továbbra is, hogy azok a szülők lehessünk, akiket Te elterveztél.

"Bizony, az Úr ajándéka a gyermek..."