Újabb élmények

Rebeka 11 hetes és az előző bejegyzés óta túl vagyunk jó sok mindenen, úgyhogy gondoltam megörökítek néhány fontosabb történést. Jó lesz majd ezeket 1 év múlva visszaolvasni, meg ki tudja, talán a jövőben nektek is némi bíztatást ad, ha épp egy picuri babával zajlanak a hétköznapjaitok ;)


Az első oltások

Szóval nézzük csak sorjában... december 19-én Rebus megkapta az első oltásait. Azt már tudjátok, hogy én nagyon félek a szuritól és hát ez adott egy alaphangulatot a dologhoz... próbáltam nagyon nyugodt maradni, hogy ne az én félelmem ragadjon rá szegénykémre. Reggel szépen összepakoltam a kocsiját meg a pelenkázótáskát, tisztába raktam és beöltöztettem Rebust, aztán elindultunk az orvosi rendelőbe (ami keményen 2 perc sétára van tőlünk). A váróban kicsit aludt még, aztán felébredt és ahogy kivettem a babakocsiból éreztem, hogy baleset történt... bekakilt a lányka, de úúúgy... hát nem volt mit tenni, kicsomagoltam és átpelenkáztam, még a ruhája is kakis volt :D Kész mázli, hogy vittem neki váltóruhát is...

Ilyen tündérien alszik az ölemben

Bementünk a doktor nénihez, akit egyébként nagyon szeretünk. Ő megvizsgálta Rebust, mindent rendben talált és aztán jöttek az oltások. Jajj... tudjátok, egy idő után tényleg igaz az, hogy az ember meg tudja különböztetni a gyereke sírásait. De ez valami újfajta sírás volt, amit nem ismertem korábbról. Olyan kétségbe esett, segélykérő sírás... akkor felkaptam, magamhoz öleltem, ringattam és akaratlanul én is sírni kezdtem. Furcsa volt, nem is értettem, miért sírok, hiszen tudtam, hogy ez nem a világ vége és szükséges rossz, de akkor is, ott sírtam, nem is tértem magamhoz pár percig.
A doktornő mosolyogva mondta, hogy üljek le és ne aggódjak, ez teljesen normális, sok anyuka sír az első oltásnál :)
Utána otthon még figyelgettem Rebust, de hál' Istennek nem volt semmilyen komolyabb mellékhatása az oltásoknak, nem lett lázas, jó kedvű volt és nagyokat aludt.





Az első nátha

Hogyan fürdessünk kiskád nélkül :)

December 23-án elmentünk hármasban megvenni a fát. Kint gyönyörűen havazott, jól esett kicsit sétálni és sikerült egy nagyon szép fát megvennünk. Hazajöttünk és feldíszítettük, a háttérben szólt a karácsonyi zene, Rebeka ámuldozva figyelte a díszeket. Teljes idillben vártuk az első közös karácsonyunkat! :) Aztán este, amikor lefeküdtem, mondtam Sándornak, hogy kicsit fáj a torkom. Éjjel 3-kor Rebus felkelt szopizni, amin kicsit csodálkoztam, mert akkor már nem ébredt fel éjszakánként, de még mindig nem gyanakodtam semmire. Aztán 4-kor arra ébredtem, hogy furcsa hangok jönnek a kiságy felől. Rebus köhögött és szortyogott. Először fel sem fogtam, hogy mi lehet ez, ott feküdtem az ágyban és hallgattam, ahogy küszködik (szegény mindig felébredt arra, hogy nem kap rendesen levegőt). Kimentem a nappaliba és elkezdtem keresgélni a neten, hogy mi a teendő. 7-kor ébresztettem Sándort, hogy keresse meg az ügyeletes gyógyszertárat és szerezzen orrszívót meg baba orrspray-t (mindenki erre akar ébredni karácsony reggelén, nem??). Én közben próbáltam elérni a doktornőt, végül csak a kórházi ügyeletet sikerült felhívni. Ők annyit mondtak, hogy orrszívózzunk, ha nem lázas, nincs baj. De én mégis kétségbe estem... nagyon megviselt ez az egész. Aztán a doktornő visszahívott és próbált megnyugtatni, hogy ez nagyon gyakori így télen, a picik könnyen összeszednek akármit, ne aggódjak, túl leszünk rajta. Aznap próbáltam mindenre figyelni, hogy ki legyen szívva Rebus orra, gyakran szopizzon, tudjon pihenni, elég párás legyen a levegő és a karácsonyi vacsora is elkészüljön... hát igen, estére kidőltem. Olyan fáradtság volt rajtam, hogy csak fekve tudtunk Sándorral ajándékozni :) Éjszaka Rebus aztán újra 3x-4x kelt és ez így ment még pár napig.



Az aggódó anyuka
De engem mégsem a fáradtság viselt meg a leginkább, hanem az, hogy úgy éreztem, nem tudok semmit se tenni, hogy megvédjem Rebust.. olyan nehéz ez! Valahogy azt éreztem, nem tudom elviselni, hogy Rebusnak bármi baja legyen... Sándorral rengetegszer kellett átbeszélnünk, átimádkoznunk ezeket az érzéseimt azokban a napokban. El kellett fogadnom, hogy bizony lesz még olyan, hogy a mi kicsi lányunknak baja lesz, ennél nagyobb is.. (Anyukám erre mindig azt mondja, a 2 legrosszabb dolog az, amikor először közlekedik a gyerek egyedül Budapesten és amikor először hagyja ott a szerelme :D).
Aztán igazából ez az egész nátha-ügy (ami egyébként viszonylag problémamentesen végigment rajtunk) jelentős minőségi változásokat hozott számomra, mert ráirányította a figyelmem arra, hogy itt az ideje aktívan hálát adnom és imádkoznom a lányomért. Akkor is, ha épp minden rendben van és akkor is, ha baj van.
Tudom, hogy amíg az embernek nincs gyereke ez kicsit felfoghatatlan, de ha egyszer gyerekünk születik, utána minden nap rengeteg dologban kell dönteni, pl. felvegyem-e, megetessem-e, hogy altassam, hagyjam-e sírni stb. És nagyon nehéz, mert nincsenek kész válaszok, amiket valahonnan el lehet sajátítani, ugyanakkor folyamatosan cselekedni kell és ez néha megterhelő.

Blessed!!!!
 

És ahogy azt próbáltam Istenre bízni, hogy Ő vigyázzon Rebekára, közben arra is rájöttem, hogy Ő az, aki Rebekát megteremtette (ilyen gyönyörűségesnek - szép munka, Uram! ;). És Ő az, akire figyelhetek, akit kérdezhetek, amikor döntenem kell, hiszen Ő biztosan tudja, mire van szüksége egy ilyen pici babának, ha már megalkotta. Nagyon felszabadító volt, ahogy a mindennapokban elkezdtem imádkozni a legapróbb dolgokért is és megtapasztaltam Isten áldásait ezekben az anyukás-babás kérdésekben is.

Azt hiszem most ezzel zárom is a beszámolót, így is túl hosszúra sikeredett, bocsesz!